Aki mindvégig kitart, üdvözül

(A 2Pt-sorozat utolsó alkalmának margójára) 

Soltész Sándor írása 

 

„Jézus pedig így kezdett beszélni hozzájuk: Vigyázzatok, hogy senki meg ne tévesszen titeket! Sokan jönnek majd az én nevemben, és azt mondják: Én vagyok! – és sokakat megtévesztenek.” (Mk 13,5-6)

„Akkor majd testvér a testvérét, apa a gyermekét adja halálra, gyermekek támadnak szüleik ellen, és megölik őket, és mindenki gyűlöl majd titeket az én nevemért; de aki mindvégig kitart, az üdvözül.” (Mk 13,12-13)

„Ha valaki akkor ezt mondja nektek: Íme, itt a Krisztus! – vagy: Íme, ott van – ne higgyétek! Mert hamis krisztusok és hamis próféták támadnak majd, jeleket és csodákat tesznek, hogy így megtévesszék, ha lehet, a választottakat. Ti azonban vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!” (Mk 13,21-23)

 

A Sátán az életedre tör! Számtalan praktikát bevet Isten ellen, de mivel Őt sem legyőzni, sem átverni, megtéveszteni nem tudja, ezért azokon keresztül próbál ártani neki, akiket nagyon szeret, így a nála gyengébb ember a támadásainak tárgya – de nem célja.

A gonosz célja egyszerű: rombolni Isten országát, kárt okozni a Mindenhatónak. Tehát nem az ember a célpont, ne legyünk önteltek, mi csak célpontok vagyunk a nálunk nagyobb hatalmak küzdelmében, mégis azért fontos ez a harc, mert az életünk múlik rajta, hogy melyik oldalon veszünk benne részt.

Isten szemszögéből nézve háromféle ember van: aki nem foglalkozik vele, aki valamelyest törődik Istennel, de nem adta át az életét neki és az, aki már megértette Isten szerepét az ő személyes életében és ezért át is adta az uralmat Krisztusnak.

Az első, igen nagy csoporttal a Sátánnak nincs sok teendője, mert ők nem tartoznak Istenhez, tehát nem kell elszakítani őket az Úrtól. Ezeknek az embereknek az a szerepe a Sátán Isten elleni harcában, hogy a másik két csoportban lévőkre hatva megpróbálják a saját romlott, Isten számára nem megfelelő életformájukba rántani őket pl. azzal, hogy nevetségesnek állítják be a hitet, tagadják Isten létezését, vagy ennél kevésbé direkt módon azzal, hogy a rosszat jónak, a jót pedig rossznak mondják, azaz olyan viselkedést, hozzáállást vagy állapotot tartanak emberileg normálisnak és állítanak be elfogadottnak vagy követendőnek, ami Isten szerint nem való az embernek, nem normális, nem szolgálja Urunk céljait és ezek által kifejezetten elutasítandó. Ilyenek az önmegvalósítás és az énközpontúság mindenek felett valóvá tétele, a gonoszság, a halál, a fajtalanság normálisnak való beállítása, az erőszak, mint megoldási módszer elfogadása, de ide tartozik akár a marketing megtévesztés is, az ember fizikai és pszichikai korlátaival való visszaélés a reklámokban, a földi javak halmozásának, mint életcélnak az elterjesztése, a fogyasztói társadalom kialakítása az Istenre figyelő társadalom helyett és még hosszasan lehetne sorolni. Az ebben a csoportban lévők megmaradnak halottnak. Ők halottak.

A második csoport, a hezitálók köre már a Sátán célkeresztjében van, hiszen meg akarja akadályozni, hogy az ilyenek Isten mellett döntsenek, mert ha ezt megtennék, akkor újjászületnének Jézusban és ha meghalnak is, élni fognak, azaz Isten visszakapja őket. Ez a visszatartó munka nem könnyű, mert folyamatos hazugságokkal életben kell tartani és helyesnek, kívánatosnak kell eladni azokat az Isten nélküli – és ezáltal téves – életviteli szabályokat, elveket, normákat, amelyekben felnövekedtek ezek az emberek, nehogy észrevegyék, hogy a jónak, normálisnak mondott rossz valójában rossz és a cikinek, butaságnak, elvakultságnak, megtévesztettségnek beállított istenhit igazából az egyedüli út az élethez. Az Istennel való megbékélésük megtörténtéig ők is a halál állapotában vannak.

A Sátán számára a harmadik – az egyedül „élő” – csoport, a Krisztushoz megtértek csapata jelenti az igazi kihívást és persze a legnagyobb diadal, a legsúlyosabb Isten elleni kártétel lehetőségét is, mert ha egy Krisztust korábban urának tartó ember engedi el Isten kezét és tagadja meg urát, akkor Isten csatát vesztett és megszomorodik. Márpedig a Sátánnak ez a célja. A megtért embert sokkal nehezebb leválasztani Istentől, mint a meg nem tértet nem engedni oda. Itt az előző csoportnál bevált módszereken túl újfajta álnokságokra van szükség.

Fontos tudni, hogy a Sátán ereje kevés ahhoz, hogy ő maga szakítson el minket Istentől, mert ahogyan a mi döntésünk kellett ahhoz, hogy pecsét kerüljön az Istentől való elhívásunkra, úgy a mi döntésünk kell ahhoz is, hogy az általunk lepecsételt, Krisztus vérével írt szerelmeslevelünket összetépjük és a tűzbe vessük, majd végül mi is utána ugorjunk. Nem a Sátán szakít el minket, mert nem ő dönt, hanem mi döntünk az ő hatására. „Akkor az Úristen ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem.” (1Móz 3,13) Nem a kígyó evett a fáról, hanem az ember döntött Isten utasítása ellenében a kígyó szavára hallgatva. Ez azóta sem változott.

Az új, álnok módszerek egyike lehet pl. a hamis istenképek kialakítása, hiszen minél jobban különbözik az emberben lévő istenkép magától Istentől, annál jobb eséllyel fog hibát hibára, bűnt bűnre halmozni, hiszen a létező Isten nemlétező tulajdonságai és elvárásai alapján éli az életét, és minél inkább különböznek az Istennel szembeni elvárásai az embernek attól, amit Isten felénk ígéreteiben vállalt, annál nagyobb valószínűséggel fog csalódni a valódi Isten válaszaiban, cselekedeteiben. Mindezek miatt pedig csak egy kőhajításnyira van attól, hogy az Istenben való csalódás az Istentől való elszakadás melletti döntést eredményezzen.

Egy másik sátáni praktika Isten kijelentéseinek félremagyarázása. Ezzel már Jézusnál is próbálkozott a Sátán sikertelenül, de ez sem vette el a kedvét, hogy másoknál is gyakorolja ezt a módszert. Ez már a meg nem tértek esetében is működhet például úgy, hogy abba a hamis hitbe ringatja őket, hogy az Istenben való hit elegendő, hiszen Jézus mondta, hogy aki hisz őbenne, az nem szomjazik meg soha, és ha meghal is, él stb., azt persze elfelejti megemlíteni, hogy a hit szükséges, de nem elégséges feltétele az üdvösségnek, az örök életnek, hiszen Krisztus azt mondja, „nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21) Ha nem Isten akarata szerint cselekszel, akkor valaki másé szerint. Ha más akaratának engedelmeskedsz, akkor más az urad, nem Isten, ha pedig nem Isten az urad, akkor halott maradsz. Ez ilyen egyszerű. A félremagyarázás célja ismét csak az. hogy hamis szabályoknak akarj megfelelni, illetve, hogy félreismerd Istent, mint az előbbi módszernél.

Egy következő megtévesztés lehet a hamis biztonságérzet kialakítása, miszerint aki már megtért, az többé nem veszítheti el az üdvösségét, az már célegyenesben van, neki már semmi sem árthat. Ez táplálja, ha például azt olvassuk Jánosnál, hogy „Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit.” (Ján 18,9) és nem vesszük figyelembe, hogy ez Jézus elfogatásával kapcsolatban íródott le, amikor Jézus megkérte a katonákat, hogy engedjék el a tanítványait. Itt szó sem volt a lelkükről, csupán a fizikai életükről. Vagy ha nem értelmezzük Jézus 10 szűzről szóló példázatának azt a mondanivalóját, hogy öten elaludtak, amíg vártak a vőlegény érkezésére és kialudt a lámpásuk, azaz nem álltak bármely pillanatban készen Jézus visszajövetelére, hanem mással foglalkoztak, vagy nem érezzük meg az utolsó idők szenvedéseiről beszélő Jézus kitartásra figyelmeztető szavát, amiben egyértelműen elmondja, hogy csak az üdvözül, aki mindvégig kitart őmellette. Miért intene, hogy „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!” (Mt 24,42) Mire kellene vigyáznunk, ha mindenképpen üdvözülünk? Miért mondaná, hogy „Ezért legyetek ti is készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!” (Mt 24,44) Hogyan kellene készen lennünk, hiszen nem vihetünk magunkkal semmit, hacsak nem lelkileg? Miért kellene tartanunk a megtévesztőktől, ha egyszer nem bukhatunk el? Miért kellett Jézusnak előre megmondani mindent, hogy értsük, mi fog történni, ha a mi üdvösségünkre ennek semmilyen hatása nincs? Miért írja Pál, hogy „Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.” (Ef 6,11) vagy kicsit hátrébb: „vegyétek fel Isten fegyverzetét, hogy ellenállhassatok a gonosz napon, és mindent leküzdve megállhassatok.”? (Ef 6,13) Miért kellene vigyáznia annak, aki áll, hogy el ne essék? Miért imádkozott így Jézus: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól.”? (Jn 17,15) 

A Sátán terve az, hogy ha elhisszük, hogy mi sérthetetlenek vagyunk, akkor megszűnik a védekezésünk, leállnak a lelki védelmi reflexeink és ezáltal nem leszünk kellően ellenállóak a mesterkedései, tévtanításai, megtévesztései és félrevezetései ellen és egy szép napon azon kaphatjuk magunkat, hogy eltávolodtunk Istentől és már alapvetően nem vele foglalkozunk, nem a bennünk élő Lélek szavára hallgatunk, nem az Ő akaratát hajtjuk végre, hanem valaki másét. Reméljük, hogy ez a nap nem jön el, vagy nem az a nap lesz, amikor minden világossá és egyértelművé válik és már nem lesz lehetőség elmenekülni az igazság, Isten igazsága elől.

Senki sincsen biztonságban a saját tökéletlensége, tudáshiánya és hibás döntései ellen. Az Úr Szentlelke, akinek templomává váltunk megtérésünkkor nem tett minket irányított gépekké, nem vette el a szabad akaratunkat, nem vonta meg tőlünk a rosszul döntés jogát. Semmibe lehet Őt venni és a saját életünkre nézve hiábavalóvá lehet tenni minden közös eredményünket, sikerünket.

A fenti gondolatok célja az Istentől ideiglenesen elszakított élet ismeretének elmélyítése, hogy átlássunk a szitán és észrevegyük mögötte a Sátánt és persze nyakon csípjük saját romlottságunkat, nehogy e kettő együttes munkája elérhetetlenné tegye az Istentől elkészített életünket.

Hadd zárjam gondolataim Péter apostol intésével:

„Ti tehát, szeretteim, mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok, hogy az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.” (2Pét 3,17)