Karácsony közeledte mindig jó alkalom egy kis lelassulásra – már amennyire a jelenlegi, sokszor őrjöngve, a végletekbe csapkodó és rohanó világban lehetséges – és számvetésre. Amikor a körülmények szinte követhetetlenül gyorsan változnak; amikor biztosnak, szilárdnak hitt fundamentumok látszanak szétesni és a bizonytalanság alattomosan kúszhat be a mindennapjainkba legalább a bensőnkben, lelkünkben találjunk, találhassunk támaszra és erőforrásra.

Nem olyan régen – immár sokadik alkalommal – olvastam el Cseri Kálmán egy igehirdetését arról, hogy Ki a keresztyén? és ez sokat segített ahhoz, hogy még egyértelműbb és húsva vágóbb legyen: Krisztus a sarokkő, a fundamentum, az Élet, az Életem alapja – hiszen a keresztyén szó is azt jelenti: Krisztusi. De akár azt is írhatnám, hogy a vízválasztó. Ahogy a 2Korinthus 5:17 is mondja: „…ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre”. És ahogy Pál is írja: az óember Jézussal együtt meghalt a bűnnek, vagyis már nem vagyok kiszolgáltatva semminek és senkinek, igazán győztes életet élhetek. Amikor ez az újjáteremtettségem belülről elkezd kifelé hatni és az Istentől kapott új életem nem marad rejtve, hanem megmutatkozik helyzetről helyzetre, döntésről döntésre.

Amikor tudom és érzem, mert tapasztalom – még ha ez radikálisnak is tűnhet első olvasásra – hogy jöhet bármi, nem fog tudni legyűrni, van erőm győzni, mert “mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13).

Vízválasztó abban az értelemben is, hogy – azt hiszem nem túlzok ezzel a kijelentéssel – Jézus nem korszerű, sőt azt is mondhatnám, hogy nem mérvadó a mai világban. Mert a keskeny út soha nem volt egyszerű, sem népszerű: megint az Igéből idézve: „zsidóknak ugyan megütközés, a pogányoknak pedig bolondság” (mármint a megfeszített Krisztus) – 1Kor. 23 vers. Könnyebb(nek tűnik) inkább összerakni a saját kis világképemet, a saját kis szabályaimat, ahová akár sok helyről sok minden bölcsességet összegyúrhatok, és tűnhet mindez nagyon erkölcsösnek is akár, de a lényeg az, hogy az életem trónján én ülök. Hiszen ilyenkor nem feltétlenül szükséges a szembenézés magammal (vagy legalábbis én döntöm el, hogy mikor), nem feltétlenül szükséges szembenézni a bűneimmel (hiszen én mondom meg, hogy mi az és úgy tekergetem az egész erkölcsi rendszeremet, ahogy akarom), és nem kell azzal sem szembenéznem, hogy bizony nem vagyok isten (= az életem ura) sem. És ha elég ügyes vagyok, akkor akár egy egész életet le tudok így élni. Személyes élményem ezzel kapcsolatban pont az, hogy volt egy szakasz az életemben, amikor én is így építkeztem: mindenhonnan összeszedtem az (általam vélt) jó és követendő „tanításokat” és maghatároztam, hogy ez elég is ahhoz, hogy kellően jó ember lehessek. És ez egyébként működött is, de Jézust nem sikerült ebbe az egészbe beleszorítani (pedig nagyon szerettem volna). Ő volt a vízválasztó és a megtérés számomra az volt, amikor hagytam mindazt, amit szépen felépítettem összedőlni. Pedig én is átéreztem, hogy isten akarok lenni – mindenáron, (és ez nem csak amolyan elméleti valami volt, hanem nagyon is mindennapi): ha máshogy nem megy, akkor legyűrve a másikat, mutatni, hogy én vagyok a jobb, az okosabb, és lehetne végtelenségig sorolni. Ami persze nem sikerül mindig és ez frusztrálttá tesz, így aztán még inkább bizonyítani akarok és már kész is az ördögi kör. Nincs menekvés! Jézus nélkül nincs esély kiszállni.

De Vele – és csak Vele – ki tudunk szállni. Kegyelem és ajándék (és talán ennek jelentőségét sokszor fel sem fogjuk igazán), ami igazán szabaddá tesz! És Ő győztessé is tesz, méghozzá a legfontosabb harctéren: a belső harcaimban.

Jézus nélkül senkinek nincs esélye. Mindig megdöbbent az Egyiptomból való kivonulás története, ahol az ember sérülékenysége olyan durván tetten érhető. Ott volt az a nemzedék, akik olyan töménységben látták Isten csodáit és jelenlétét, hogy csak ámulhatunk, aztán emlékszünk, hogy jött az aranyborjú, a vágyódás Egyiptom húsos fazekai után … és az a nemzedék meghalt a pusztában… Ennyi. Sok tanulság levonható ebből persze, de az egyik az lehetne, hogy soha ennyire jó életünk nem lehetett és mégis, talán soha ennyire nem tévesztettük szem elől a lényeget és az igazságot.

Szóval a keskeny út nem egyszerű és ennek aktualitását azt hiszem érezzük, akár a korra nézünk, amiben élünk, akár a mindennapjainkra – és nyilván ez nem könnyű, akár bántást, hátrányt, akár gúnyt kapok (bár a világ más részein ennél sokszorta durvább dolgok is történnek). De ugyanebben a szakaszban ott a bíztatás is: (Krisztus)„az elhívottaknak, zsidóknak és görögöknek egyaránt az Isten ereje és az Isten bölcsessége”. És bár sokszor nem ez tűnik sem az egyszerűnek, sem a népszerűnek, de csak a keskeny út vezet az Ígéret földjére.

Harmatos János

fotó: S.Z.