Zsolt 44, 9-27

„Istent dicsérjük mindennap, neved magasztaljuk örökké. (Szela.)  Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket, nem vonultál ki seregeinkkel.  Megfutamítottál az ellenség előtt, gyűlölőink kifosztottak bennünket.  Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé.  Potom áron adtad el népedet, nem szabtál magas vételárat érte. Gyalázatossá tettél szomszédaink előtt, gúnyol és csúfol környezetünk. Szóbeszéd tárgyává tettél a népek között, fejüket csóválják miattunk a nemzetek. Mindennap szidalmaznak engem, szégyen borítja arcomat  a gyalázók és a káromlók szava miatt, az ellenség és a bosszúálló miatt.  Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem szakadt el tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről. Pedig a sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk.  Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és idegen istenhez emeltük volna fel kezünket, nem vette volna-e észre Isten? Hiszen ő ismeri a szívnek titkait. Miattad gyilkolnak minket naponta, vágójuhoknak tekintenek.  Serkenj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp! Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket? Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt.  Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!”

 

Jézus is el tud aludni? Isten is elbóbiskol? Különben hogy történhetett ez? Ha itt lenne, ha Ő irányítaná a „hajót”, amiben evezünk, ez nem történt volna. Pedig mi nem tagadtuk meg Őt. Pedig együtt indultunk Vele a viharba is. Most hol van? 

Amikor beteg lesz akit szeretünk, amikor baj van, amikor nem bírjuk tovább…A zsoltáros is értetlenül áll a helyzet előtt. Ha mi jók voltunk, és hűek voltunk Hozzá, Ő miért hagyott el? Akkor nincs is? Akkor nem is szeret? Hogy Isten miért enged bele a bajba, a viharba, a fájdalomba arra nincs rövidzárlatos válasz. 

Csak azt látom, amit bennem kimunkált általa. Amikor sikerült úgy tekinteni mindarra, amiben vagyok, mint tanítómesterre, ami Istenről akar valamit tanítani, akkor válaszok helyett Vele találkoztam. Azt nem tudom miért hagyta, hogy meghaljon, akit szerettem, de a gyászban láttam Őt is gyászolni. Nem tudom miért hagyott benne fájdalomban, bajban, erőtlenségekben, de találkoztam Vele mentőben, kórházban, tapétázás közben… 

Mikor hallgat, olyan, mint ha aludna, mint Jézus a hajóban. Ott van, de nem tesz semmit. Az Isten csendje kibírhatatlan, kétségbeejtő: mi lesz most velünk, ha Ő sem segít? 

Isten csendje a Vele való találkozás előszobája, mint az első Húsvéton. Nagyszombat csendje, a húsvéti üres sír, az Ő hiányai a találkozások, a meglepetések előszobái. 

Mert mi szeretünk számítani Rá, hogy hol és hogyan kell jelen legyen az Úr. De csak a holttest marad a ott, a sírban, ahová tették. Élő Istenünk van, aki azt tesz amit akar, oda megy, ahová akar, és meglephet? Vagy halott Istenünk, aki ott van, ahol hagytuk utoljára: a templomban, a könyvespolcon a Bibliában? 

Mert a csend fáj, a választalanság kétségbe ejt, de az Ő csendje teremtő csend, mint a teremtés előtt. Ahol már készül valami. 

(S.B.B.)

 

Fotó: Sóskuti Zoltán