HA AZ ÚR NEM…

Zsolt 127, 1-2:

1 Zarándokének. Salamoné. Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. 2 Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. 

A házat, a várost – ahol élünk: építjük, óvjuk. Természetes dolog, hogy fáradozunk értük, mert ránk van bízva, ez a dolgunk. Salamon király jól tudta ezt (akinek neve e zsoltár feliratában van), templomot, palotát, várost is épített. Így hát olyan szörnyű súllyal esik ránk a szó: hiába! Az, hogy hiábavaló a fáradozás, az építés, az őrzés: az ember egyik leginkább kétségbeejtő felismerése.  “Mindez hiába volt?” – sóhajtjuk keserűen…

Ez az ima arra emlékezteti a saját aktivitásában bízó, azt abszolutizáló embert, hogy a dolgok kimenetele végső értelemben nem rajtunk áll. Mi megteszünk mindent, de ha az Úr nem építi, nem őrzi, akkor tényleg hiába minden fáradozásunk.

Sőt, többet is mond ennél! Az Úr szerelmesének – azaz annak, aki Vele mély, szenvedélyes, odaadó kapcsolatban él – álmában ad eleget. Vagyis akkor, amikor ő nem csinál semmit, csak alszik: Isten akkor is ad, Ő akkor is értünk munkálkodik. Erre tanít a hetedik nap is: idő a kapcsolat ápolására, amikor ezen kívül nem teszünk semmit – Isten mégis felhozza a napot, és munkálkodik értünk. Megadja az “eleget”, amire igazán szükségünk van.

Most társadalmunk egy nagy része kényszerűen meg kellett álljon a szokásos aktivitásában. Nincsenek kezünkben a dolgok. Ilyenkor szól ez az ima: ha az Úr nem…, akkor hiába…, de szerelmesének álmában ad eleget. Azt, akinek kezében vannak a dolgok, ismerjük, szeretjük és szeret. Ez őriz meg attól, hogy minden hiába legyen. Ebből a kézből jön az áldás – akkor, amikor építjük és őrizzük, és akkor is, amikor alszunk, amikor nem fáradozunk vagy éppen nincs lehetőségünk az aktivitásra.

 

Imádság: Uram, köszönöm, hogy te őrzöl meg attól, hogy hiábavaló legyen ez a napom, sőt az életem – köszönöm, hogy munkálkodsz velem, értem!

(S.Z.)

Fotó: Sóskuti Zoltán