Amikor belülről-felülről

Zsolt 42, 2-6

“Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért!”

 

Egyszer, életem szörnyű mély időszakában, fent, Mátraházán, a természet közelében, erről az Ígéről kellett tartanom egy hétvégét záró Istentisztelet. Előző nap elénekeltük a Rákóczi-forrásnál az énekeskönyvünk 42. Zsoltárát: “Mint a szép híves patakra…” Ott megéreztem, mennyire vágyódom elesett állapotomban Isten után! Másnap pedig olyan mélyen átéltem, valahogy Isten Lelke által, e zsoltár biztatását (“Miért csüggedsz el, én lelkem…”), úgy, ahogy még soha. Belülről szólt már ez az Ige, nem kívülről, enyémmé lett – Felülről kaptam, hallottam és mondtam tovább azon a vasárnapon.

Olyan békességes nyugalom lett rajtam úrrá, ami több volt emberi megnyugvásnál! “Bízzál Istenben…”: akkor és ott, én is imámban magamhoz beszélve, mint a zsoltáríró, mindent Isten kezébe tettem. “Még hálát adok…”: igen, utána néhány hónappal megtapasztaltam valóban Isten szabadítását. Nem úgy, ahogy vártam: másképp. Többet, nagyobbat adott! Véremmé vált azóta ez az Igevers. Úgy szeretem énekelni a Kiegészítő Énekeskönyvi változatát: “Miért csüggedsz el, én lelkem…” 

Most pedig azt a sorát értettem meg igazán, amikor arról beszél a zsoltáros, hogy korábban hogyan vezette a nagy sokaságot a templomba – mit jelent, hogy ennek vége, távol van. Az üres templomunkban prédikálva, emlékeztem: de jó is volt együtt vasárnap…! Mennyire fáj a hiánya, ahogy sokan megfogalmaztuk így vagy úgy…! Milyen természetes volt, hogy mehettünk. (Ráadásul e zsoltár írásakor a jeruzsálemi templom egészen mást jelentett, még többet, mint most nekünk!) Most is,  ha vágyakozunk, ha csüggedünk, ébredjen fel bennünk ez az ima belülről-felülről:

Imádság: Miért csüggedsz el, én lelkem? Isten ad majd szabadulást – bízzál az Úrban, én lelkem, mert Aki után vágyakozol, veled van minden napon!

(S. Z.)