Napi Zsoltáros Gondolatok, SZERDA, 2020.03.25.

Fűcsomó

8. zsoltár

Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

Ülök egy szikla peremén, nézem ahogy alattam elterül a táj. Gyönyörködöm benne:  a lejtők és emelkedők utánozhatatlan ívében, a kanyargó vizek találkozásában, a hófödte csúcsokban, a soktízezer emberrel teli városban. Hallom a város zaját, érzem a lüktetését. Hallom a barátaim nevetését. Az arcomat szellő simogatja. Fürdök a lenyugvó nap aranyló fényében. “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

A Balaton partján állok. Néhány órája ragyogó napsütésben és kánikulában indult el a vonatunk a fenyvesi nyaraló irányába. A forróságtól felhevülten csak a víz hűsítő ölelésére tudtunk gondolni… Most állok a Balaton partján. Gyerek vagyok. A víz nálam jóval magasabb hullámokat vet, vihar készül. A vékony kabátom nem ad elég meleget, fázok. Az ég szinte fekete, rohanunk… “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

Órák óta utazunk a busszal. Körülöttünk két dolog váltja egymást: homok és aknamezők. Ez a Szentföld. Homok, meleg és aknák. Szinte érthetetlen a “Ígéret Földje” megnevezés… A buszunk lassít, leszállunk, sétálunk a sziklák között, meleg van, a vizünk már langyos, nem oltja igazán a szomjunk, fáradtak vagyunk. És akkor meglátjuk, életünkben először: oázis! A zöld minden árnyalata, ezerféle színben pompázó virágok, apró vízesés, mely csörgedező patakként indul tovább útjára. Hideg a víz, oltja a szomjunk. Élet vize. “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

A Szabadság Hídon ülök, vénasszonyok nyara van, csodálom a Duna kanyarulatait, a mesterien megkomponált városképet. Elindul a fantáziám. Az elmúlt évszázadok embereit látom magam előtt, ahogy jönnek-mennek a Duna két partján, ahogy építik, szépítik a várost, árut hordanak, a király előtt meghajolnak, lábukat a hűs vízbe lógatják, szerelmesen sétálnak a déli napsütésben. Az emberek változnak, a Város állandó. “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

Már hosszú percek óta kapaszkodunk fölfelé a sziklákon. Megijedtünk a dagálytól és elindultunk fölfelé. Alattunk a tenger, felettünk az égbolt, közte sziklák, és egyetlen fűcsomó, melybe kapaszkodni tudunk. Négyen jutunk fel az apró fűcsomóba kapaszkodva a fensíkra. Lepergett életünk filmje, de ismét tágas téren állunk. A lábunk biztos talajon áll: alatta a tenger, felette az ég. “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?”

A szobámban ülök. Karantén van. Az ég nagy részét kitakarja a szomszédos paneltömb. Tegnap még havazott, ma a fátyolfelhőkön átsüt a nap. Láthatatlan ellenséggel harcol a világ. Tehetetlen vagyok, és mégis napról napra teszem a dolgom. Felnézek az égre, belenézek az ablakomon besütő napsugarakba, és eléd állok. Tudom, hogy ugyanez a Nap ragyog a Szabadság híd felett, és ugyanezek a napsugarak melegítik nyárra a Balaton vizét. Ugyanez a nap simogatta lágy szellő kíséretében az arcom a szikla peremén, ez tette forróvá a sivatagot és ennek a fénye tört meg az oázis növényein, hogy megmutassa az élet színeit. És igen, ez a Nap sütött akkor is a felhők felett, mikor egy fűcsomón kapaszkodtunk fölfelé a biztos talaj, a tágas tér felé. Ahogy most is tesszük… “Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom –, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá?” Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!

Imádság: Mikor látom egeidet… (kattints)

(K.E.)

Kép: Jani Lívia

Vélemény, hozzászólás?