MEDDIG?

89.zsoltár (katt)

“Miért rejtőzöl el oly soká, Uram, miért lángol haragod, mint a tűz? 48 Gondold meg, hogy mit ér az életem, milyen mulandónak teremtettél minden embert! 49 Van-e olyan ember, aki életben maradhat, és nem lát halált, aki megmenekülhet a holtak hazájától? (Szela.) 50 Hol vannak, Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak? 51 Gondolj, Uram, szolgád gyalázatára, amit lelkemben szenvedek sok néptől! 52 Mert gyaláznak ellenségeid, Uram, gyalázzák fölkented lába nyomát. 53 Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen!”

Elmúlt az ünnep. Elmúlt ez a furcsa, bezárt, hangtalanul fényes ünnep. A mi legnagyobb ünnepünk. Csendben, otthon múlt el… Tudtuk, hogy így lesz. Készültünk rá. Mondhatni gyúrtunk rá! Nem volt más választásunk: amennyire tehettük ünneplőbe öltöztettük testünket-lelkünket, otthonunkat, magunkra húztuk az online gyülekezet közösségét, és örültünk. Neked Istenünk, a Te szabadításodnak! Annak a szabadításnak, annak a szövetségnek, melyet Jézus Krisztusban újítottál meg a világgal. Melynek mi is részesei vagyunk, és ezért boldog nép vagyunk, mert neked ujjonghatunk, és orcád világosságában járhatunk! (89, 16) Mert Te vagy Istenünk, Te a világ Teremtője és fenntartója! Te, aki irgalmas, hűséges, hatalmas és szent Isten vagy! Te, akit az egek is magasztalnak, Te, akinek szavára csendesül a dühöngő tenger. Te, aki északot és délt teremtettél. Te, aki dísze és ereje vagy a benned bízóknak! Te vagy a mi Istenünk, és mi – Dávid zsoltárával együtt – hisszük és valljuk, hogy a Te kegyelmeddel megtaláltál és kiválasztottál bennünket. És ebben a kiválasztásban szövetséget kötöttél velünk, az örök élet szövetségét, melyet többé nem vonsz meg tőlünk, melyben megtartasz bennünket! 

Ezt a szövetséget ünnepeltük most is, Urunk! A Te örök szövetségedet. Nagy erővel, beléd kapaszkodva, egymásba kapaszkodva, külön is együtt Téged ünnepelt, Rólad tett vallást a Te néped, Urunk! De elmúlt az ünnep… És nem tértek vissza a hétköznapok… Pontosabban, nem a megszokott és vágyott hétköznapok tértek vissza. Nem azok, melyekben megismertünk, melyekben olyan otthonos volt a Veled való szövetség, melyben olyan természetes volt a néped létezése és egysége. Elmúlt az ünnep, de nem múlt el a veszély. Velünk maradt a veszély, a kiszolgáltatottság, a tehetetlenség, a bizonytalanság, Urunk! Nehéz ezzel együtt élni. Sokkal nehezebb, mint a dicső napok felelősségének súlyával. Nehéz, mert bár itt vagy mellettünk, mégsem értünk Téged. És Dáviddal együtt kérdezzük: miért, Urunk? Miért rejtőzöl? Miért nem csapsz le, miért nem teszel rendet? Miért nem pusztítod el a mi ellenségünket? Miért hagyod, hogy sanyargassa gyermekeidet? Hisz tudod, hogy gyengék vagyunk, és nincs olyan ember, aki megmenekülhet a haláltól! De még ne most, Urunk! Ne engedd! Vedd el! Most vedd el, mert tépáz bennünket, ahogy Dávidot tépázták ellenségei! Urunk, most megrövidül ifjúságunk, töredékessé lesz szabadságunk. Miért engeded? Miért rejtőzöl? Meddig engeded? Meddig rejtőzöl? Meddig formálsz bennünket ebben a tűzben? Ameddig formálsz, nem égünk el… Formálj bennünket! A Te képedre és hasonlatosságodra, az egész emberi nemzetséget, hogy egy szívvel kiáltsuk: áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen, ámen.

Imádság:  Formálj minket Urunk, a Te szerető kegyelmedben. Áldott legyen az Úr mindörökké! Ámen! Ámen.

(K.E.)

Kép: Jani Lívia