120.zsoltár

1 Zarándokének. Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltok, és ő meghallgat engem. 2 Uram, ments meg engem a hazug ajkaktól és a csalárd nyelvtől! 3 Mit érdemelsz, mit fogsz majd kapni, te csalárd nyelv? 4 A hős hegyes nyilait rekettye parazsával! 5 Jaj nekem, mert Mesekben kell tartózkodnom, Kédár sátrai közt kell laknom! 6 Régóta lakom már együtt a békesség gyűlölőivel. 7 Én békét akarok, de amint megszólalok, ők mindjárt harcra készek.

 

“Nincs itt maradandó városunk” – valljuk a Zsidókhoz írt levél szerzőjével együtt. Mert van egy eljövendő világ, egy eljövendő ország és város, ahová tartozunk. Isten országa. Isten városa. Amíg e földön élünk, csupán jövevények vagyunk. Átutazók, akik kicsit mindig idegenek maradnak ebben a világban. 

Igen, a Krisztushoz tartozó embert újra és újra átjárja az idegenség érzése. Mert nem tud azonosulni a világgal: a gonoszsággal, a hazugsággal, a békétlenséggel. Még akkor sem, ha sokszor ő maga is a világhoz lesz hasonlóvá, mert időről időre elragadja őt a világ hiúsága. Mégis hajtja a vágy az Isten Országa felé, mégis megújítja Isten Lelke: ha kell inti, feddi, és megreformálja, hogy újra a zsoltárral együtt kiáltsa: “Én békét akarok…”

Békekövetek vagyunk egy békétlen világban. Nagy a felelősségünk, nehéz a küldetésünk, és bizony, részünk van miatta nyomorúságban is. Az istenfélő ember ugyanis különc, kívülálló marad a világ számára. Zarándok, aki idegen földön költ éneket Istenének, és vágyik rá, hogy az idegen föld népe is társául szegődjön a zarándokútra, ezért lesz – kedves énekünk szavaival élve – örömmondó békekövetté, aki hirdeti, hogy a szabadító elközelített.

https://www.youtube.com/watch?v=A135ijJ8rOU 

Imádság: Urunk, tégy minket békeköveteiddé, hogy minél többen higgyék és vallják a világban: Nálad van örök városunk, Te vagy a mi Békességünk! Ámen.

(K.E.)

Kép: K.E.