Parancsolt felőlem!

91. zsoltár

9 Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, 10 nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. 11 Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, 12 kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. 

 

Másfél évvel ezelőtt egy buszon ültem valahol Nagyenyed és Kolozsvár között, mikor az uzsonnás zacskómból kiesett egy kicsi, narancssárga cetli, rajta a következő felirattal: “Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, 12 kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” Abban a pillanatban olyan megrendült zokogásban törtem ki ott, egy idegenekkel teli buszon, amilyenben összesen háromszor volt részem életemben. Előző nap még a keresztfiamat kereszteltem, egy hét múlvára pedig volt egy “csak oda” jegyem Genfbe. Az emiatt érzett félelem pedig teljesen átjárta a szívemet, az életemet. És egyszercsak, a legváratlanabb pillanatban, egy román autópályán, egy hosszú időre szóló búcsú után Isten olyan szorosan ölelt magához, hogy tudtam, a következő egy évben semmitől nem kell félnem, épségben töltöm el az ösztöndíjamat Svájcban.

Megrázó, mikor Isten ilyen erős ígéreteket ad nekünk. És megrázó az is, mikor nem. Mikor nem tudjuk ilyen pontosan, mi az akarata, mi a terve velünk. De szeretnénk tudni, szeretnénk látni, mert félelmetes, ami előttünk áll. Idősek, betegek, a szeretteikért aggódók, orvosok, ápolók, mennyien szeretnénk ma tudni, hogy mi vár ránk, hogy hogyan cselekszik majd a következő hetekben Isten az életünkben. Hogy megóv bennünket és szeretteinket a vírustól, hogy megtart bennünket, ha el is kapjuk a fertőzést…

Nem tudjuk pontosan, hogy mi vár ránk a következő hetekben, de azt tudjuk, hogy a mi Istenünk hatalmas Isten, akiről ez a zsoltár is hirdeti, megvédi az övéit. Mert ez a zsoltár – Kálvin Jánost idézve – azt tanítja meg nekünk,“hogy Isten felügyeli a nép biztonságát, és soha nem hagyja el őket a veszély órájában.” Egyrészt azért, mert megóv bennünket a fizikai veszélytől, a madarász csapdájától és a pusztító dögvésztől (ó, milyen közel is van ez most hozzánk!), hiszen tollaival betakar minket, szárnyai alatt pedig oltalamat találunk. Ahogy az édesanya ölében oltalmat talál a lázas-beteg gyermek. Másrészt azért, mert oltalmat ígér a pusztítóval szemben is! És ez a fizikai síknál sokkal fontosabb reménységünk! Isten oltalmaz a pusztítóval szemben! Méghozzá úgy, hogy angyalait rendeli mellénk, akik egy fordítás szerint tenyerükön hordoznak bennünket! Nem egy védőangyal, hanem egy seregnyi angyal vigyáz ránk! Sőt! Ami még ennél is fontosabb: Krisztus jár szüntelenül közben értünk az Atyánál, Ő az, aki a Lélek által tenyerén hordoz bennünket. Akkor is, mikor madarászok hada tör ránk! Akkor is, mikor egy láthatatlanul terjedő vírus fenyeget bennünket! Isten – Krisztusban – nyilvánvalóvá lett szeretetében oltalmat találunk. Olyat, melyet nem csak a magasság, hanem a mélység idejében is magunkénak vallhatunk. Mely még a legnagyobb veszély közepette is reménységgel tölt el bennünket: miénk az ígéret beteljesedése, mi gyönyörködhetünk Krisztus szabadításában!

Imádság: Urunk szükségünk van a Te útmutatásodra, a Te oltalmazó szárnyaidra! Valljuk, hogy Te erős Isten vagy, aki a legnagyobb pusztítótól már megóvtál bennünket! Óvj meg minket ebben a helyzetben is, kérünk! Ámen.

 

(K.E.)

Kép: Kisturi Eszter