Zsolt 131
Zarándokének. Dávidé. Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem. Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem. 2 Inkább csitítottam, csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a gyermek, olyan most a lelkem. 3 Bízzál, Izráel, az Úrban most és mindörökké!
Anya. Mit jelent ez egy gyereknek? Akinek már a léptei is megnyugtatnak, ha hallja, hogy közeledik. Akinek ezer közül megismeri hangját már a csecsemő is. Sőt az illatát, bőrének érintését. Akinek elég a közelsége, már ez önmagában megnyugtató. Hogy van. Hogy ott van.
Lelkigondozóként sok ügyes, fontos praktikát, elméletet tanultam arról hogyan kell „megnyugtatni” a kétségbeesett, krízisben lévő embert, hogyan kell visszasegíteni életének fonalához. Nem egyszerű. Sok beszélgetés, empátia, bíztatás kell. Bezzeg anyaként elég ennyi: Itt vagyok. Sokszor mosolygok ezen, mikor valamelyik fiam kétségbeesett sírására elég ennyi is. Hogy felveszem, átölelem, megsimogatom, vagy csak percekig tartom az ölemben, amíg kisírja magát. Aztán meg is nyugszik és már szalad is tovább. Csak attól, hogy ott vagyok.
Mikor Isten bemutatkozik Mózesnek azt mondja: „Vagyok aki vagyok.” (2 Móz 3, 14) Ez 3 féle igeidőben is értelmezhető: Aki volt, van és aki mindig lesz. A lényeg, hogy Ő az Örök jelen, az örökké létező, van most már Neked is. Vagyok, aki vagyok, Neked. Itt vagyok Neked. Én, az Élet, maga a Lét, mindennek forrása, amiből Te is vagy, itt vagyok Neked. Nem vagy egyedül, nem vagy elveszett ebben a bonyolult életben, mert én, aki mindezt előhívtam, ismerem, és veled vagyok benne. Valami ilyesmi, ennek bizonytalan árnyék sziluettje az anyaság is.
Mert anya az, akinek hiánya pótolhatatlan. Aki nélkül már tényleg felnőtt vagyok, mert már nem vagyok gyermeke Neki, tehát ez a szerepem elveszett. Mert Ő, akitől az életem kaptam, aki segített, hogy ebben az ismeretlen létezésben eligazodjak, már nincs. Az ő hangján tanultam meg a dolgokat, a körülöttem lévő világot megnevezte, elénekelte, mesélte. Az ő érzései alapján tanultam meg felismerni a sajátjaimat, az ő szabályai szerint a dolgok működését. Nélküle olyan elveszett lettem volna, mint az űrhajós a világűrben. Aki nélkül egyedül kell életben maradnom egy ismeretlen világban, megállni a helyem, tájékozódnom. Felnőtté válnom.
Ilyenkor, mikor rájövünk mennyire elveszettek vagyunk ebben a világban, mert már édesanyánk nem él, mert talán nincs senki, aki segíthetne éppen, olyankor azt szeretnénk, amit a síró gyermek is: anya kell! Amikor kétségbeesünk, amikor megnyugtatás, segítség, bátorítás, gondoskodás kell felnőttként, amit már megkapunk társunktól, magunktól, barátoktól, akkor valójában úgyis mondhatnánk: anya kell! A segítség, a feltétel nélküli szeretet és elfogadás, a bátorítás, gondoskodás, hogy „valaki letörölje a tejet a szánkról” mosolyogva, undor nélkül, a könnycseppet az arcunkról stb. stb. ezek mind szinonímái anyának. És az anyaság árnyékvetülete mögött, valójában Istennek.
Mert akkor megélhetem, amit a fenti Igevers mond, hogy most meg kell nyugtatnom magam. Mert felnőttként se mindig könnyű ez. Van, hogy csak elnyomjuk a feszültséget, letagadjuk, elodázzuk, vagy mástól várjuk a feloldást, de mi nem tudunk vele mit kezdeni. Amikor kezembe tudom venni a saját bűnös, vergődő, elkeseredett, dacos szívemet és csak lenni neki. Ítélkezés, bántás, okoskodás nélkül, hagyni megélni a fájdalmat, mint a gyermek, aki beütötte a térdét. Merni sírni, hívva Őt. Akkor valójában helyet adok annak, aki mindig velem van, ígérete szerint. (Mt. 28, 20) Akkor helyet adok Isten anyaságának. Ahogy csak Ő tud megnyugtatni. Akkor nem kellenek okos szavak, mert hirtelen ismerős lesz minden: az Isten illata, hangja, érintése. És ez is elég. Ámen
(S.B.B.)