Egységben az áldás

133. zsoltár

1 Zarándokének. Dávidé. Ó, mily szép és mily gyönyörűséges, ha a testvérek egyetértésben élnek! 2 Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. 3 Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére. Csak oda küld az Úr áldást és életet mindenkor.

Fontos-e nekünk Isten áldása? Mit jelent az áldás személyesen az életünkben? Kire mondanánk azt, hogy áldott?

Olyasmi, mint egy atyai áldás, ha az apa rámondja az áment valamire, akkor mindenki megnyugszik. Olyan az áldás, mint az „enter” gomb, ezzel éri el végcélját, amit addig terveztünk?

Az ószövetségi ember életében az áldás az élet kiindulópontja. Ezért mutat be áldozatokat, hogy elnyerje Isten áldását. Hogy munkája, családja, élete áldott legyen, ami több mint a jószerencse, ami jól jön, ha „szorul a hurok”. Isten áldása egy minőségi többlet, amit megérezni valakinek az életében. Vagy van, vagy nincs. Nem lehet megjátszani. Ami látszik, ragyog. Nem csupán olyan értelemben, hogy „jól megy sora”, hiszen ennek sokszor nincs közvetlen köze egy-egy ember életében Istenhez. Sokkal inkább egy Istenhez tartozást jelent ez. Hogy az életemben tovább tud ragyogni az Ő fénye. Megcsillan, mert engedem, mert kiteszem magam Neki. Ragyog, mint a víz cseppjein a Napfény. Minél nagyobb felületen teszem ki magam Neki, minél több részt adok át az életemben Neki, annál jobban ragyogok én is Vele. Ilyen értelemben lehet áldott a szenvedésem, a szegénységem, vagy épp a küszködésem is. Mert Neki adom át, hagyom, hogy ebből azt hozzon ki amit akar, és akkor a nyomorom is ragyogni kezd. Ahogy a kagyló a porból igazgyöngyöt formál, így születik meg az életünk egyes területein az áldás. Így teszi „ronda arcomat széppé” (S.Z.: Nékem olyan Istenem van) Ahogy átadom Neki fájdalmaimat, Ő mások felé való megértéssé érleli.

A zsoltáros egy dologhoz köti az áldás elnyerését: az egységhez. Ezt az Újszövetség is aláhúzza: „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” Jn. 13, 35 Mintha Jézus arcát csak együtt tudnánk kiábrázolni. Egyedül nem. Ez az áldást jelenti, hogy kiábrázolódik közöttünk Ő.: „Istent soha senki nem látta: ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” 1 Jn 4, 12. Hogy a víznél maradjunk: a sima víztükör, ahol a vízmolekulák összesimulnak képesek akár az egész eget tisztán visszatükrözni. De a tajtékos, hullámos, háborgó tenger legfeljebb csak torzítani képes azt.

És ez az egység olyan, mint a szakállon lecsorgó olaj, ami nagy melegben felüdítette az ószövetségi embert. Valami jóleső, tiszta dolog ez: Mint a pohár víz a szomjas embernek, vagy az örömünnep a győztes foci meccs után. 😊 Ami egyértelmű, amiben nincs giccs, megjátszás, sem játszmázás. Mert nem az egyetértés, a viták, a gondolatok, tolerancia, adok-kapok, vagy az elvek szintjén zajlik ez az egység. Hanem ott mélyebben: A bennem és a benned élő Úrban. Hogy ott találkoztunk-e már. Ez egy tiszta öröm, mikor Krisztussal találkozik a bennem élő Krisztus a másikban. Az ilyen egység őszinte, ami képes azonosulni a másikkal. Ez az egység a szeretet. Tudjuk-e így szeretni a mellettünk levőt? Ilyen egyszerűen, csak szeretni. Nem akarva tőle semmit cserébe, csak örülni neki? Ebből bomlik ki az élet, és ha hagyom, hogy növekedjen bennem ki is virágzik, gyümölcsöket terem: türelmet, jóságot, hűséget… Ami felfelé növekedve eléri majd az elvek, a viták szintjét is.

IMÁDSÁG: Adja Isten, hogy gyülekezetünk, közösségeink belesimuljanak az Ő akaratába, Lényébe, és különbözőségeink a „mégis egység”-et hirdessék, ami valami igaz értéket, többletet hordoz: az Ő áldását. Ámen

(S.B.B.)

Fénykép: Sóskuti Zoltán