34. zsoltár 5-9

„Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, kik rátekintenek, nem pirul az arcuk. Kiáltott az elesett, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította.  Az Úr angyala őrt áll az istenfélők mellett, és megmenti őket.  

Érezzétek, és lássátok, hogy jó az Úr! Boldog az az ember, aki hozzá menekül.”

 

„Meglátod vigyáz majd rád a Jóistenke!” – mondta nekem valaki. Megnyugtatás helyett egészen feldühített vele. Ilyen naív, felszínes, „minden szép és jó” lenne a hívő élet? Nekem nem ez a tapasztalatom, hogy akik Jézust követik, azoknak minden könnyű, minden bajt megúsznak, és csupa virágillat, pillangó és napsugár az életük. 

Mégis mintha ez a zsoltár is ezt erősítené első olvasásra: „Ne félj mert Isten úgyis megsegít!” A különbség az, hogy ez egy konkrét tapasztalásból indul ki. Egy magasztalást, hálaéneket olvasunk, mert Dávid átélte Isten szabadítását, segítségét egy nehéz helyzetben. Saját magáról beszél, hogy neki mi a tapasztalata, nem mások problémáját bagatellizálja, és intézi el egy mondattal. De igaz ez, hogy Isten megsegít, őrangyalt állít mellénk, és megment a bajtól? 

Igen. Sok ilyen tapasztalatunk lehet mindnyájunknak, amikor Isten csodálatos módon kihúzott a bajból, megoldotta a megoldhatatlant. Többet adott a várt segítségnél is, és érezhettük, láthattuk, kóstolhattuk kegyelmét. 

És van olyan is, mikor nem értjük, hogy hívő emberként miért kell ezen vagy azon még átmennünk. Azt hiszem két fajta szemléletről van szó: Az egyik, aki a szenvedést büntetésként éli meg. „Bűneink miatt gyúlt harag kebledben.” Kétségtelenül, a Biblia szerint is van ok-okozati összefüggés a bűn és a szenvedés között, de nem közvetlenül és feltétlenül van a saját szenvedésünk és a saját bűneink között. Van, hogy a saját bűneink következményeit kell viselnünk, de van, hogy mások bűnei miatt szenvedünk… Akik a szenvedést egyértelműen büntetésként értelmezik, azoknak tágabb értelemben igazuk van: azóta van szenvedés, mióta a bűn is. És megfeszítetten igyekeznek a jóra hívőként, hogy ezzel elnyerjenek valamit, mert igazából a szenvedést akarják kizárni. Csak közben belül szenvednek, mert átélik, hogy nem tudnak tökéletesek lenni és folyton félnek a bajoktól, mint Isten büntetésétől. Mint a hipochonder aki napjában ezerszer mos kezet, mindent fertőtlenít, és mégis vele marad a félelem a betegségtől. Ők nem Istent keresik, hanem a szenvedést, a büntetést és a vele járó szégyent kerülik. 

A másik értelmezés szerint a szenvedés a bűn velejárója, és elfogadja, hogy ezt nem tudja elkerülni, mert a bűn velünk születik már. Mi hozzuk be a világba. És amikor Istent keresi, nem a bűnt kerülgeti kényesen, mert tudja, azt úgysem lehet, hanem Isten erejébe, szeretetébe kapaszkodik. Ez egy fókusz különbség: Az egyik a bűnt akarja minimalizálni, a másik Istent maximalizálni. Az egyik megfeszítetten küzd, sokszor mégis csalódik magában, a másik csak ” boldog, mert Hozzá menekül”. Te melyik csoporthoz tartozol? 

(S.B.B.)

Fénykép: sóskuti zoltán