Nyílt válasz az új református énekeskönyv ügyében Milisits Máté történész testvérünknek
Kedves Máté!
Értem és végtelenül tisztelem a munkádat, nagyon fontos a régi református értékek ápolása és továbbadása. Valóban érték az a zenei kincs, amit 500 év alatt felhalmozott egyházunk. Megőrzendő és továbbadandó.
De! És ez az amiben valószínű nem fogunk egyetérteni:
1.) Az énekeskönyv az adott korszak és az eljövendő korszak reformátusainak szól. A ma nemzedéke – ha bármelyik gyülekezetbe ellátogatsz -, nem elsősorban ezeket énekli, nem ez a zenei nyelve. Ezért ó-t és újat egyszerre kellett volna beletenni ebbe az énekeskönyvbe. Így is lemaradtunk 70 évvel. Nem hogy a 70 évet nem pótolta be, de a mai énekelt kincsből (mindegy mi az egyházzenészek véleménye, ezeket éneklik a ma fiataljai, ez a lelki nyelvezetük) szinte SEMMI nem található meg a régi énekek mellett. Retro party. És ez menthetetlen, óriási hiba. Ezt az énekeskönyvet az egyházzenészek és az egyháztörténészek hozták össze. Semmi köze az egyház mai népéhez. Csakis annyiban, amit a bevezetésben írtam – értékőrzés és -átadás. Fontosak. De nem lehet egyedüli cél. Ha meg akarjuk nyerni a jelen és jövendő nemzedéket, beszélni kell a nyelvüket.
2.) Az egyház nem múzeum. Az egyház egy élő közösség. Ezt jól tudták reformátor eleink, amikor az énekeket a kor legjobb zeneszerzőire bízták. Pedig volt régi énekkincs – de nekik mégis fontos volt, hogy újat hozzanak létre, ami igazodik az adott korhoz és ahhoz a kegyességhez, amit képviseltek. A reformációkori Magyarországon korabeli meglévő ének dallamokra (akár kocsmai dallamokra is) fűzték fel a vallásos üzenetet. Miért? Korszerűek akartak lenni? Nem! Egyszerűen csak azt akarták, amire a vallásos ének való: Isten népének imádságos lelki életét akarták támogatni, tanítói, hitvalló és a lelki élet sokféle részletét megjelenítő énekek formájában.
Befejezésül: Nem kétlem a hasonló jó szándékot új énekeskönyvünk szerkesztőivel kapcsolatban. Mégis az ő mércéjük, zenei ízlésük, igényük és műveltségük döntött – az egyház nagyon gazdag élettel teli valósága helyett. És ez több mint hiba! Ezért ezt az énekeskönyvet, a mi egyházközségünkben, amíg nem kötelező, nem vezetjük be!
Utóirat 1.: Az, hogy ki mit szeret énekelni, zenei műveltség, szocializálódás, kegyesség és szubjektív ízlés kérdése. Minden ének, akár ó, akár új, ha szívből éneklik, és a szövege nem mond ellent a bibliai tanításnak, akkor hasznos és drága eszköz lehet. Az egyház népe színes. Sokféle ízlés, sokféle korosztály, sokféle település, sokféle örökség, sokféle kegyesség. Ezért, amikor kiadunk egy egyetemes énekeskönyvet az egyházi népének, akkor ezt a színességet kell tükröznie. Ez nem tükrözi, csak részben. Hiába a gyönyörű forma, ízléses kialakítás, kiváló felépítés, segítő liturgikus és imádságos részek, az ének kincse csak egyféle (vagy néhány) színt jelenít meg, egyházzenészek egyfajta “igényessége” mentén, kiváló múzeumi darab, amelyik csodálatosan őrzi a múlt szép örökségét, de a jelenre fittyet hány.
Utóirat 2. Jelen válaszomat megosztom a gyülekezet honlapján is, a vitát nyílttá téve.
Üdvözlettel: sóskuti zoltán lelkipásztor