Örvendezzünk, vigadjunk…
Elképzelhetetlen húsvéti Istentisztelet a „Krisztus feltámadott…” kezdetű énekünk nélkül. Ezúttal sem volt ez másként, a Feltámadás liturgiájának mondhatni misztikus miliőjébe csodálatosan illeszkedett a szépséges ének tompa visszhangja urnatemetőnk csendjében. Idén azonban – sajnos – nem „vigadhattunk”, odafönt, élőben 185. énekünk Sunday Band-féle feldolgozására, ezért gondoltam, megosztom Veletek a tavalyi felvételt. Mobilos, saját célra készült felvétel, úgyhogy minden minőségi aggály jogos 🙂
(hanfelvétel)
https://drive.google.com/file/d/10li94ISF-ZpBoOrUGimRXQ20JChyMwFE/view?usp=drivesdk
Van ennek az énekfeldolgozásnak mostanság egy igen sajátos tanulsága is, a közelmúltban körülöttünk történtek tükrében. Tavaly ilyenkor, miután a SB-verzió elhangzott, élénk polémia alakult ki a gyülekezeten belül arról, hogy vajon túlzás volt-e ilyen “bulisra” venni ezt a szép éneket – vagy (ez a másik vélemény) pont ez a lényege, hogy örvendjünk, vigadjunk “ahogy csövön kifér”, mert igazi örömünnepet ülünk ma. Volt, akit már-már megbotránkoztatott a tempó, míg mások “suttyomban” a lábukkal járták a padsorok közt a ritmust, ha már táncra perdülni mégsem illik templomban (tényleg, miért is nem?).
Nos, ez a vita ma már, amikor egymástól oly távol (s mégis közel…) vagyunk, nemhogy parttalannak, de egyenesen nevetségesnek tűnik. És végtelenül távolinak…
Hogy mi miért történik úgy a világban, ahogy, arra Egyvalaki tudja egyes egyedül a választ – de az már a mi dolgunk, hogy hogyan rangsorolunk. Mi az igazán fontos, és mi egyáltalán nem az.
Egy, a 185-ös szépséges énekünk alá tolt cifra gitár-effekt csak addig “fontos”, amíg olyan jól megy sorunk, hogy ez tűnik a legnagyobb fejtörésnek, amin napokon-heteken át lehet jókat vitázni (egyébként valóban nagyon tartalmas, színvonalas vita zajlott le e témában pl. a az egyik felnőtt hittanóra keretében, érdemes ennek hangfelvételét visszahallgatni).
De mint a sivatagi vándor a vízre, úgy vágyunk talán többen arra a szeretett/vagy épp idegen szintis-gitáros feldolgozásra, mihelyst tartósan el vagyunk tiltva tőle.
Ez is egy apró, de talán fontos tanulság, amely túl is mutat önmagán, zenei ízlésen, kegyességi gyakorlatokon stb. És elvezet oda, ami a lényeg: most megtanuljuk – mert kénytelenek vagyunk megtanulni, akár akarjuk, akár nem – hogy mi a valóban lényeges, s mi az, ami ahhoz képest csak körítés.
Mi tehát az igazán fontos, lényeges?
Az, ami igazán, szívfacsaróan hiányzik.
E sorok szerzőjének pl. éppen Ti, a gyülekezet-család, a templom-otthon, az orgonás-hangszeres-énekes dicsőítés, a fehér falak, a színes egyéniségek, a kézfogások, a jókedvű adakozás, a jókedvű beszélgetések. Szeretnék mindenkit név szerint említeni, de biztosan megbocsátotok, ha csak egyvalakit említek, mint szimbólumot, érteni fogjátok, miért: mindannyiunk Zsuzsa nénijét (ezért a “néniért” jaj de kikakapnék), aki egy atomreaktort meghazudtoló energiával intézi ügyeinket a nap 25 órájában, a hét mind a 8 napján. Belőle, s a gyülekezet többi nagyszerű, tiszteletre méltó hitvalló “öregjeitől” és ifjaitól merítem minden nap a példát, rájuk is gondolva, velük-értük is imádkozva.
Most ugyan kaptunk egy nagy, felkiáltójeles bejegyzést üzenőfüzetünkbe. De hiszem, hogy a templom-iskola mindannyiunkat vár vissza és hamarosan, egy a maihoz hasonlóan szép tavaszi vasárnapon ismét szélesre tárul előttünk az ajtó. Akkor majd, bármilyen dátum is szerepeljen a naptárban, azon az Istentiszteleten minden okunk meglesz rá, hogy önfeledten örvendezzünk, vigadjunk.
Krisztus lett a vigaszunk – alleluja!
Szűcs Dániel
Kép: Richter Ildikó