– 38 –
Gondolkodtató: Mi történt húsvétkor?
Hangoló: Figyelj beszédemre, Uram, vedd észre sóhajtozásomat! Ámen
Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük.
(Lk 24,18-19a)
Te vagy az egyetlen, aki nem tudod? Nem tudod, hogy mi reménykedtünk, mert végre volt valaki, aki azt mondta, hogy van szabadítás, hogy Isten valóban uralkodik, most is, ma is, hogy eljött az országa, hogy boldogok, a szelídek és irgalmasok és nézd, mi lett belőle! Reménykedtünk, mert enni adott az éhezőnek, békességet a keresőnek, erő volt a szavában, de a puszta jelenlétében is. Életet adó erő. Méltóságot kapott a jelenlétében a kitaszított, a beteg, a bűnös, mert akit ő megérintett, azt többé már nem egy senki volt a sok között, hanem valaki lett belőle, akiről azóta is beszélnek. Megváltozott az életük. Nem. Visszanyerték az életüket. Nem is. Elkezdtek élni. Igen! Aki kapcsolatba került vele, az elkezdett élni. De mivégre? Kivégeztetett. Nincs már köztünk, vele együtt a közösségünk is elveszett – csak a hiány, az elveszettség köt össze. Van, aki szerint még mindig él, vagy még inkább újra él. Hiszen láttuk, hogy halott. Vajon a hiány testet ölthet-e közöttünk?
Vajon, ha a hiány testet ölt közöttünk, felismerjük-e a Teljességet? Akkor amikor nagyon vágyunk, várunk valamire vagy valakire, amikor pontos elképzelésünk van arról, milyennek kellene lennie az életnek, akkor nem pont a rácsodálkozástól fosztjuk meg magunkat? Akkor nem az van, hogy elfelejtünk gyermekek lenni? Gyermekek, akik még nem vesznek magától értetődőnek semmit: a lehetséges és a lehetetlen éppúgy csak a csodálkozás részlete.
A feltámadás ünnepe bármikor megérkezhet hozzánk, amikor meghallva a kérdést: „mi történt?”, a szívünk mélyéről válaszolunk. Talán kifakadva, mint Kleopás az emmausi úton. Őszintén. Mert így ismerhetjük meg Jézust, aki mindennapon a világ végezetéig jön velünk az úton, hogy újra és újra elmondja: Elvégeztetett! Önmagam adtam érted. Ma is elkezdheted az életed, az örök életed!
(J.L.)
Visszhangzó
Tükröződő
Langstadler Flóra vagyok, református hittanoktató iskolákban és óvodákban. Római katolikusnak lettem megkeresztelve, testvérem és édesanyám is katolikus volt, így mi az itteni (Szent Kereszt-téri) katolikus templomba jártunk. Édesapám viszont református. Amikor Édesapám a munkanélküli központ előtt állt a hosszú sorban, és éppen Gyökössy Endre egyik kis füzetét olvasta, amelyben ez volt írva: „Magányos kereszténység nincs!”- ez annyira megérintette, olyan hatással volt rá, hogy azt kérte tőlünk, hogy kivételesen a református templomba menjünk el Istentiszteletre. Nagymamámmal együtt (ő szintén református) elmentünk az Istentiszteletre, és tulajdonképpen itt ragadtunk. 🙂 Én úgy szoktam mondani, hogy Istennek itt, ebben a gyülekezetben volt terve velünk!
Mit tanultál Istenről?
Nehéz erre röviden válaszolni. Én gyerekkorom óta abban nevelkedtem, hogy Isten van, él! Sokat imádkoztunk együtt! Számomra sosem volt kérdés, hogy Isten létezik. Gyerekként gyermeki hittel éltem, és szeretetét már szüleimen és testvéremen keresztül megtapasztaltam! Iskolásként hittem továbbra is Istenben, de kicsit ellaposodtam ebben a hitben, nagyobb energiabefektetés nélkül el voltam vele. Amikor a gyülekezethez terelt minket, akkor kezdtem el komolyabban foglalkozni a hitemmel, az Istennel való személyes kapcsolatommal. Megtapasztaltam több úton is, hogy Isten mindig a jó irányba terel! Nekem sok dologról volt elképzelésem az életemmel kapcsolatban (mondhatni előre megterveztem sok mindent), de a dolgok nem úgy alakultak, mind a magán, mind a szakmai életemben, ahogy én elgondoltam. Akkor nem értettem, és sokszor perlekedtem is Istennel, és sok mindent most sem tudok/értek, de azt, hogy végig terel, vezet az úton, az utamon, amit Ő jelölt ki számomra, ezt határozottan érzem. Csak, hogy egy példával éljek: Soha nem akartam tanár lenni! A gyerekekkel nagyon szerettem lenni, foglalkozni, de, nem, mint tanár. Ez ellen mindig is tiltakoztam. Isten mégis erre a pályára terelt engem, és most olyan hivatásom van, amit szeretek csinálni! A magánéletemben pedig nagyon sokszor imádkoztam hozzá, hogy adjon nekem egy társat! Lemaradva éreztem magam a többiekhez képest, akik megházasodtak, gyermekük született, plusz az évek is gyorsan elrepültek. Tanított engem igen erőteljesen a kitartásról, türelemről- még ha ez sokszor nehéz is volt. Most is megtanultam, hogy érdemes várni egy olyan társra, akit Isten szánt nekem, és meg is kaptam Tőle Tamás személyében.
Mit tanultál a hívő életről?
Istennel együtt élni: nehéz emberi szavakkal leírni, de semmi más földi dologhoz nem hasonlítható! Ezt különösen az Isten élményeimben tapasztaltam meg! Az öröm Krisztus követésében számomra, hogy tudom, mindig Velem van, soha nem vagyok egyedül! Mindig fordulhatok hozzá! Sokszor éreztem, különösen az órákon, hogy a Szentlélek vezet engem, és akkor a gyerekek is teljesen másképp viselkedtek-ezek fantasztikus Istennel töltött órák voltak!
Természetesen a nehézségeit is tapasztaltam a hívő életnek! Rám is hatnak a világi dolgok, el tudnak vinni Istentől, nehéz vagy nem sikerül sokszor ezeknek a csábításoknak ellenállni. Hívőként átéltem többször, hogy a példamutatás sem könnyű, különösen, ha előtte felbosszantottak, ideges vagyok valami miatt! Néha nagy megpróbáltatás hívőként Istenből megmutatni valamit!
Mit üzensz a gyülekezetnek?
A mostani helyzet szerintem senkinek sem könnyű, különösen a személyes találkozások hiánya, a bezártság, ami erőt, hitet próbáló. A média is a félelmet próbálja elültetni az emberekben.
Én azt gondolom, hogy természetesen vigyázzunk egymásra, ami a mi emberi részünk, azt tegyük meg, de a többit bízzuk Istenre!
Ebben a helyzetben, ha az online téren keresztül is, de Istenről beszélünk, Őt keressük, egymással megosztjuk a Vele átélt élethelyzeteinket, együtt imádkozunk Hozzá, akkor nem a vírus fog győzedelmeskedni, hiszen ezen az úton is Istennel járunk!
(Borítókép: J.L.)