– 30 –
Gondolkodtató: Ki az igazán szerencsés?
Hangoló: Istenem, mutasd meg nekem az élet útját! Ámen
De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. (Zsolt 73,23-24)
Te és én, mindig. Sokféle fogadalmunk részét képezi ez az egyszerű képlet, barátságok, házasságok, akár munkakapcsolatok, vagy csapatok… mind másféle szövetség, és mégis mindben benne van: hozzád tartozom, mert te hozzám akarsz tartozni. Az idő múltával azonban megtanuljuk, ez közel sem ilyen egyszerű: előre nem látható események éppúgy alakítják a kapcsolatunkat, mint ahogy alakulunk mi is benne. Összecsiszolódunk, máskor szétfeszítjük a kereteket. Mégis szükségünk van erre, hogy kimondhassuk: én és te, mindig. Akkor azonban amikor a TE helyére Istent értjük, megváltozik a kapcsolat rugalmassága. Már nem azt jelenti, a ’de én mindig veled leszek’, hogy elhiszem, tényleg képes vagyok a végsőkig kitartani, hanem megerősödhetek abban, hogy nincs olyan helyzet, amikor lemond rólam Isten. Mint a féltőn szerető szülő, aki akkor is figyeli csemetéjét, amikor az felfedezi a kismotor/bicikli adta szabadságot. Aki akkor is fogja és szorosan tartja a kezét, mikor visítva igyekszik kitépni azt, óvva őt a négysávoson. Milyen biztonság, milyen óriási szabadság ez?! Szól az útról is, megérkezésről is. Amikor szövetségre lépek valakivel, valójában nem tudom, mi fog kisülni belőle. Istenre azonban lehet számítani: az úton lesz szava hozzám, lesz tanácsa, útmutatása, dicsőségében, a ragyogó, véget nem érő ünneplésben nekem is lesz helyem.
De én. Ez a kapcsolat, ez a szövetség az enyém. Nem szerencsés, hanem szeretett vagyok. Lehet, hogy betegséggel küszködök, lehet, hogy nem vagyok sikeres, lehet, hogy még az emberek is lemondanak rólam, de én tudhatom merre tartok és kivel. Az én történetemnek biztos kifutása van. Kimondhatom, hogy most minden hiábavalónak tűnik, hogy irigy vagyok, amiért másoknak nem kell ennyit és így küzdeni. De énnekem nem kell, hogy ez legyen a gondolkozásom, kifakadásom vége. Mert TE, Istenem fogod a jobb kezem. Isten nem szerencsehozó, a szerencse nem Isten. Ha fáj is, amiben vagyok, van Istenem. Ha úgy látszik hiábavalóság minden – az ÉLŐ, az örökké élő szeretettje vagyok. Akkor valóban hiába lenne minden?
(J.L.)
Visszhangzó
Tükröződő
Nyugdíjas pedagógus vagyok. Két testvérem van. Rákoscsabán felnövő gyermekként édesanyánk vallását kapva a csabai gyülekezetben nevelődtünk. Szüleink fontosnak tartották, hogy erősödjünk a hitben, hogy áldása egész életünkben érték legyen. Nagyon sok szál köt Rákosmentéhez, szeretek itt élni, szeretem az itt élő embereket. Itt nőttem fel, itt jártam óvodába, általános iskolába, gimnáziumba, nyugdíjazásomig itt tanítottam, itt segítettem az oktatás ügyét.
Életemet, Istennel való viszonyomat kijelölte az 1957-ben a konfirmációm alkalmával kapott igém: „Ezért hát féljétek az Urat, és szolgáljatok néki tökéletességgel és hűséggel … szolgáljatok az Úrnak!” (Józs 24,14) Az ige minden szavát személyesen nekem szólónak fogadtam el. Minden súlyával együtt meghatározta gondolataimat, viszonyaimat, tetteimet, munkámat.
1966-ban a csabai templomban kaptuk férjemmel Isten áldását házasságunkra, egy gyermekem és egy unokám van. A városközpontba költözésünk után édesanyámmal a református Istentiszteletre az evangélikus templomba jártunk. Egy csodálatos kis gyülekezeti közösséggel találkoztunk. Mindig ajándékként vittük magunkkal a kedves mosolyt és szavakat. Így lettem a keresztúri gyülekezet tagja. Férjem halálakor is megtapasztaltam az együttérző, vigasztaló közösség feltételek nélküli szeretetét. Nagyon köszönöm, hogy szinte „együtt gyászoltak” velem, tették könnyebbé azt a nehéz időszakot.
Az új időszak új feladatokat is hozott, egy hivatásos gondnoki megbízást. Olyan emberek mellé kerültem segíteni az életüket, akiknek cselekvőképessége egészen vagy részben korlátozott. A feladat óriási volt, de akkor is velem volt az ige, segített ebben is.
Munkám során Isten szolgálatának előnyeit élveztem, néha boldogságot is, de derűt és tiszteletet. Meggyőződésem, tudom bármi történik, az atyai gondoskodása velem van.
A gyülekezetben a gyülekezeti alapítvány működését igyekszem segíteni. Az urnatemető gondozásának szolgálatában rendszeresen veszek részt. Bízom az Úrban, fontos a szolgálatom.
Kívánom, hogy ebben a borzalommal sújtó időszakban a gyülekezet tagjai leljenek örömöt a testvérek által megcsörgetett telefonhívásban, a kedves, érdeklődő, szeretetet sugárzó szavakban, a véletlen találkozások csodájában. Mindez fonja még szorosabbra közösségünk összetartó erejét, abban a tudatban, hogy bármi fog történni, az Istenünk gondoskodni fog rólunk.
Hartmann Hubertné, Zsuzsa
(Borítókép: J.L.)