– 36 –
Gondolkodtató: Miben érzem azt, mintha mozdíthatatlan falakba ütköznék?
Hangoló: A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, halld meg szavamat, füled legyen figyelmes könyörgő szavamra! Ámen
11A gond miatt vége lesz életemnek, a sóhajtozás miatt esztendeimnek. Bűnöm miatt megrokkant az erőm, csontjaim sorvadoznak. (Zsolt 31,11)
Amikor vágyódom a szabadságra, amikor vágyódom a tágas térre, akkor sokszor nem azt veszem észre először. Hanem mindazt, ami távol tart tőle. Akadályt látok a gondjaimban, végtelen súllyal nehezednek rám a hibáim, a bűneim. Talán sokszor nem is azok a bűnök, amiket magamban súlyosnak gondolnék. Mert azokkal valahogy könnyebben odafordulok Istenhez, hamarabb elismerem, hogy tehetetlen vagyok, hogy nem tudom megoldani, nem tudom feloldani, hogy nélküle nem megy. Hogyha Ő nem könyörül rajtam, akkor nincs tovább. De a hétköznapi apróságok más lapra tartoznak. Olyanok sokszor, mint a borostyán. Kis mennyiségben, rendszeresen megmetszve gyönyörködtet, de gondozatlanul, észrevétlenül fonnak körbe mindent, eltakarják a napfényt, az életadó forrást. Így lehet akár egy örömöt hozó kapcsolat, a kikapcsolódás, de akár a feladatok elvégzése is olyan, ami Isten helyét veszi át és már csak a súlyát érzem… Vagy a hibák, amiket magam akarok kezelni és mégis azt tapasztalom, újra és újra kudarcot vallok. Szégyellem megint Isten elé vinni, csak érzem, hogy nyomaszt. Vagy a gyászom, mert elvesztettem valakit, vagy valamit, talán nem is fogalmazom meg, de még mindig haragszom… újabb rács a képzelt börtönöm falán. Csak álljak meg egy pillanatra a szabadság ígérete előtt és máris felkavarodik a bennem lakozó mélység, sötétség… vajon tényleg van szabadulás? A zsoltáros szintén átküzdötte magát ezen, szinte elemésztette őt a bűne. Az a tapasztalat vezeti ki ebből az állapotból, amikor rádöbben: „ő és a szenvedése egy s egészen Istené”. Mert Isten egyben mondott ránk igent, a szenvedésünkkel, a bűneinkkel együtt vállalt bennünket – abban a mélységben, amit mi szinte fel sem fogunk, hogy ott mondhassa: szabadulást hirdetek neked! Milyen mélységedbe szeretnéd, mered meghívni Istent? Akkor is jöhetsz Isten elé, ha még nem tudod, hogyan: „Uram, én jobban szeretem a …., mint Téged, mégis itt vagyok! Ha tehetsz valamit, könyörülj rajtam! Hiszek, Uram, segíts a hitetlenségemen!” Ámen
(J.L.)
Visszhangzó
Amikor távol vagy Tőle, amikor minden ellene dolgozik, akkor van a legnagyobb szükség rá, hogy Őt kezdjük mindennél jobban keresni. Mert Ő ráadásként mindent megad nekünk, de szükséges, hogy mi is beletegyünk a magunkét: akarjunk elfordulni attól, ami elválaszt, és akarjuk megtalálni az utat, ami Hozzá visz! Te csak az Istennek országát keresed! Itt hallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=CJKZ5yuMuE4
Tükröződő
Azt mondja az Úr: A menny az én trónusom, a föld pedig lábam zsámolya. Mert én arra tekintek, aki nyomorult és megtört szívű, és aki igéimet tiszteli. (Ézs 66,1-2)
Mátyusné Ujvári Katalin vagyok. Hajdú Bihar megyében, Berettyóújfalun születtem. 71 éves vagyok – a földre születést illetően. Az újjászületésem, amit Jézus szükségesnek mond, 40 éves koromban történt meg. Tehát 30 éves vagyok!
Református családban születtem. Édesanyám diakóniai és korai presbiteri feladatai miatt is, én a vasárnapi iskolákban nőttem fel. 14 éves koromban konfirmáltam. Részemről akkor a kiosztott vallástétel teljesen őszinte megnyilvánulás volt. A Heidelbergi káté 59. kérdés-felelete volt az enyém: Mi hasznát veszed, ha mindezeket hiszed? Azt, hogy Krisztusban Isten előtt igaz vagyok és az örök életnek örököse. (Hab 2,4; Róm 1,17; Jn 3,36) Ez a kis mondat sajnos nem vert gyökeret a szívemben és elszállt az évtizedek során.
40 évig nem is foglalkoztam ezekkel a gondolatokkal. Tanulási évek jöttek: 1967-ben érettségi, majd Debrecenben 2 éves bentlakásos egészségügyi szakiskolát végeztem. Ennek a végén általános betegápoló diplomát kaptam, nővéri állás várt Berettyóújfalun. Eleinte 3 műszak, de hamarosan Debrecenben (féléves EEG képzés és vénázó tanfolyam után) egyműszakos asszisztens státuszt kaptam. Megépült az első zármentes Pszichiátria is, ahol ezekre szükség volt. Ámde 1971-ben jött a nagy Ő és férjhez mentem, budapesti férfi volt. A következő évben fiút szültem, majd a már másfél éves gyermekkel elköltöztünk Budapestre. 20 évig voltam a felesége. Fel kellett adnom az egy műszakot, újra 3 műszak lett, de inkább állandó (havi váltású) éjszakázás, mivel legfiatalabb voltam, nagyon nehezen vettek be a csapatba. Ellehetetlenült azzal az előképzéssel ott maradni. A férjemnek sikerült a BKV metrónál elhelyezkedni, mivel ő már előtte is ott dolgozott. Nekem is tudtak biztosítani állást az alagútban. Raktározási feladat volt, de egy műszak! Ismét suliba járás két évig, de meglett a bizonyítvány: el tudtam helyezkedni 12 évi alagúti munka után felszíni raktárvezetőnek. Bár pár év múlva megszűnt az ez az állásom, de addigra, számítógépes tanfolyamok sokasága után, irodát kaptam az emeleti részen. Teljesen önrendelkező lettem a munkámmal kapcsolatosan, a magánéletem viszont összekuszálódott. Elváltam. Elhagytak. Összetört körülöttem minden. Rámtelepedett egy olyan „egyedül a fővárosban” fóbiaszerű valami. Ebben a szituációban tértem vissza a gyökerekhez, 1980-as évek voltak.
3 évig szorosan csak az Isten tulajdonságait kutattam. Keresztúron még nem volt református templom. Rákoshegyen találtam rá: befogadtak, felkaroltak, elém élték Jézus szeretetét. Az igehirdetések hatására feloldódott bennem az, ami lenyomott addig. Bibliaiskolába kezdtem járni. A Szentlélek inspirált, és azóta tudom, hogy örült, támogatott és meggyógyított! Elkezdtem szeretni magamat és ezáltal mások felé is nyitottabb lettem. Megszűnt az üresség érzése. Egy férfi, Mátyus Károly, felkutatta mi ez a változás? Utánam eredt a templomi alkalmakra, neki is eszébe jutottak a gyerekkori konfirmált évei. Addig Ő volt a motorom karbantartója. Aztán úgy alakult, hogy 1998-ban engem tartott a karjaiban és elvett feleségül. Óriási ciki-cuki munkahelyi tréfák voltak, hogy 48 évesen ismét eljegyzett menyasszony voltam. Vele is húsz évet éltünk házasságban. Végre, végre, itt Keresztúron is megépült a református templom, ami szerintem is Isten gyöngyszeme, kapuja! Végre tudtunk itt is szolgálni. A motorozás után, 55 évesen autóra is megszereztem a jogosítványt, így még azzal is tudtunk szolgálni a gyülekezet javára. Gedeoniták lettünk. Végül is, ha elfogadjuk Isten kedves útmutatását, így visszatekintve, sok jó dolog is bekerül az életünkbe. Ha mégis kevésnek találjuk, van reménységünk az örök életben, ami viszont sokkal hosszabb lesz a földi életnél! Úgyhogy fiatal testvéreim, ahogyan ma ti mondjátok: No para!!!
Jézus Krisztus tegnap és ma, most és mindörökké ugyanaz! Ő velünk marad a világ végezetéig, megígérte! És ha megígérte, az úgy is lesz! Ámen
(Borítókép: J.L.)