Ragaszkodj!

Zsolt 63

1 Dávid zsoltára, abból az időből, amikor Júda pusztájában volt. 2 Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom! Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár, víztelen föld. 3 Így nézek rád a szentélyben, hogy lássam hatalmadat és dicsőségedet. 4 Mert szereteted az életnél is jobb, ajkam téged dicsőít. 5 Ezért téged áldalak, amíg élek, nevedet imádva emelem föl kezem. 6 Mintha zsíros falatokkal laktam volna jól, úgy ujjong az ajkam, és dicsér a szám. 7 Fekvőhelyemen is rád gondolok, minden őrváltáskor rólad elmélkedem. 8 Mert te voltál a segítségem, szárnyad árnyékában ujjongok. 9 Ragaszkodik hozzád lelkem, jobboddal támogatsz engem. 10 De akik pusztulásomra törnek, a föld mélyébe kerülnek. 11 Kardélre hányják őket, sakálok eledelévé lesznek. 12 De a király örül Isten előtt. Dicséretet mondanak, akik rá esküsznek, a hazugok szája azonban bezárul.

 

Mi járja át a szívemet újra és újra? Napfény? Sötétség? Teljesség? Hiány?

Ez a zsoltár akkor íródott, amikor Dávid, a sokat látott, tapasztalt, nagy utat bejárt király, a saját fia elől kényszerül menekülni. A fiú, Absolon, a „békesség atyja” nevet kapta, azonban esetében nem áll, hogy nomen est omen. Mélységes tragédiák tarkítják a király családjának az életét, be nem gyógyuló sebek eredményeképpen áll feje tetejére az egész királyság. Így látjuk a törvényes uralkodót a pusztában bujdosva. Mindennél beszédesebb azonban a király sóvárgása! Az, hogy legfőbb szükségének Isten jelenlétét nevezi meg. Mert szereteted az életnél is jobb. Ismerjük meg Dávid életét, mennyire komolyan gondolja ezt!

Mi járja át a szívemet újra és újra? Mi után sóvárgok? Mit árul el a testem-lelkem rólam?

A sóvárgás több az egyszerű szükség, hiány megélésénél. A sóvárgás alapjaiban határozza meg azt, hogyan fogom élni az életemet. Mert a sóvárgás tárgya köré fogom berendezni az egészet. Igen! Pont, mint a szenvedélybetegek. Mert más egy pohár vízre vágyni, amikor csak a csapig kell elsétálnom és más egy korty víz után sóvárogni 40 fokos kánikulában, mozdulatlan levegő mellett, tűző napon, a semmi közepén, egy kimerítő gyalogtúra után. Másra sem tudunk gondolni, csak arra, hogy inni akarunk! Ilyen és még ilyenebb, ha a hiány tölt ki és tölt be mindent. A feneketlen űr. A sóvárgás arról beszél, mi/ki az istene a bennünk lakozó ürességnek. Ez az isten azonban megelégíthetetlen, a hiányt nem lehet mulandóval jóllakatni, legfeljebb csak átmenetileg lefoglalni. Csak a Szentháromság Isten képes arra, hogy a szívünkben tátongó ürességet betöltse, mert egyedül Isten az, aki szüntelenül többet ad, mint amit kér, egyedül Ő tudja és akarja is betölteni a szükségeinket. Az egész-ség, a hiánytalanság csak Vele lehetséges.

Mi járja át a szívemet újra és újra? Napfény? Sötétség? Teljesség? Hiány? És mihez ragaszkodom mindenek előtt, és mindenek felett?

 

Imádság: Ó, Isten, te vagy Istenem, hozzád vágyakozom, mert Te vagy egyedül az ÉLET igazi forrása, minden jó ajándékozója! Könyörülj rajtam, mert nélküled erőtlen vagyok, segíts, hogy sose érjem be kevesebbel Nálad! Ámen

(J.L.)

Kép: Jani Lívia