– 19 –

 

Gondolkodtató: Hogyan fejezem ki a szeretetemet mások felé?

Hangoló: Szentlélek Isten, töltsd be szereteteddel, hogy ma jobban tudjak szeretni! Ámen

 

A szeretet soha el nem múlik. (1Kor 13,8a)

Réges-rég találkoztam először a következő Fodor Ákos idézettel:

– Tudsz játszani?
– Tudok.
– És szeretsz is?
– És szeretlek is.

Hát így. Így van az is, amikor az ember kérdésére Isten válaszol. Nem a felszínt kapargatva, nem a pillanatnyit megmutatva, hanem azt a ki nem mondottat, az örökkévalót, ami mégis ott lebeg köztünk. Ilyen az, amikor Isten szeret, soha el nem múlón, pazarlóan, tőlem függetlenül. Nem adtam rá okot, nem tettem érte semmit, nem lát belőle hasznot, nem ér el vele semmilyen előnyt. Nem csupán a testvéri, baráti szeretet ez, nem a vonzódás szerelme… nem. Ez a szeretet önzetlen, és feltételek nélkül elfogad, és éppen ezért ez az a szeretet, ami szabaddá tesz arra, hogy mássá lehessek általa, változhassak, formálódhassak, növekedhessek. Ez a szeretet vezet ki a bénultság, a félelmek, a kudarcok beszűkültségéből arra a tágas térre, ahol értelmet nyer az élet. Ez az a szeretet, ami a kreativitást, a bátorságot, a sikereket megsokszorozódott örömmé teszi, mert a jó is megosztható lesz miatta. Ez az a szeretet, ami kifogyhatatlan, megtörhetetlen, erősebb a halálnál is. Ez a szeretet soha el nem múlik, mert Isten mindörökké VAN, és Istentől el nem választható ez a szeretet. Sőt! Ez a szeretet Hozzá köt bennünket is.

Vajon mi hogyan szeretünk? Milyen a mi szeretetünk? Melengető? Forró? Lángoló? Perzselő? Égető? Lobbanékony? Ellobbanó? Vajon életet ad vagy életet követel a szeretetünk? Szereted-e a melletted lévőt úgy, ahogy Isten szeret téged?

Elmondható-e a szeretetedről, hogy türelmes, jóságos, nem irigykedő, nem kérkedő, nem felfuvalkodó? Tényleg nem viselkedik bántóan, nem megy a maga haszna után, nem gerjed haragra és nem rója fel a rosszat? Vajon együtt örül-e az igazsággal, miközben nem örül a hamisságnak? Rácsodálkoztál már arra a szeretetre, ami mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél és mindent eltűr? Emberi erővel ez képtelenség! Mert ez az a szeretet, amelyre Isten tanítgat bennünket, a soha el nem múló agapé. Milyen csoda, hogy az Ő szeretetével tanít meg szeretni bennünket, hogy ez az a jel, amiről felismerhető az, hogy Hozzá tartozunk!

(J.L.)

Visszhangzó

(K.E.)

Tükröződő

Öttagú családunk (szülők, két lány és a nagymama) 2015 végén csatlakozott a rákoskeresztúri gyülekezethez. Előtte 15 évig a Békásmegyeri Református Egyházközséghez tartoztunk: itt kapcsolódtunk be a szolgálatba, a templomépítés utáni gyülekezetépítés folyamatába, itt nőtt fel Hajni és Orsi lányunk is. Öt éve költöztünk Sülysápra, és a földrajzi távolság miatt búcsúztunk el korábbi gyülekezetünktől. Mivel jelenlegi lakhelyünkön nincs önálló református közösség és a békásmegyeri egyházközség gondnoka, Békefi György is jó szívvel ajánlotta a rákoskeresztúri gyülekezetet, egy október végi vasárnapon beültünk az istentiszteletre. Miután mi is megbizonyosodtunk arról, hogy milyen jó, milyen élő ez a gyülekezet, már nem is kerestünk Sülysáphoz közelebb esőt, hanem itt maradtunk. A kezdeti kívülállóság-érzés a 2016-os gyülekezeti hét után kezdett szűnni bennünk, majd a gyülekezetben fokozatosan otthonra leltünk.
(Magdi írása az előző számban olvasható!)

 

István
A gyülekezetben presbiter-jegyzőként szolgálok. Ezen kívül Kelemen Zoltánékkal közösen egy HBK csoportot vezetünk. Ha időm engedi, a gyülekezeti könyvtárat rendezem, szeretnénk ismét kis kölcsönző könyvtárként működtetni a gyülekezeti tagok számára.  

Gyerekkorom  meghatározó hitélményeit családom nőtagjaitól: édesanyámtól, nagymamámtól kaptam. Csendes gyerek voltam, ezért nagymamám már egészen kicsi koromban kézen fogott és elvitt a templomba. Nagyon hamar megtanultam a liturgiát, tudtam, ha a fekete palástos bácsi beszél, akkor nem szabad megszólalni, és ha int a kezével, akkor fel kell állni. Láttam édesanyámat is nehéz helyzetekben fohászkodni és szívből, örömmel énekelni a zsoltárokat. Nyári vakációmat rendszerint nagymamám húgánál, Ilus máminál töltöttem falun. A négy elemit végzett néni minden este vacsora után az asztalra tette az öregbetűs Bibliáját, állva föléje hajolt és lassan, fennhangon betűzte. Minden kiolvasott mondat után hangosan helyeselt, jelezve, hogy megértette az Ige üzenetét. Kíváncsiságom oda vezetett, hogy amikor már én is betűzni tudtam, fogtam a nagy Bibliát, mámi hárászkendőjét és kimentem a kertbe a diófa alá. Jákob, József és Mózes történetét, Jézus csodáit ebből a felnőtt Bibliából olvastam ki. Gyermeki bizalommal éreztem és felfogtam azt az átlényegülést, amikor a felnőttek imádkoztak.  Kamaszként, konfirmációmra készülve egyszer csak azon kaptam magam, hogy kezdem lenézni ezt a fajta „feltétel nélküli” öregasszonyos hitet, és ahogy tárult ki előttem a világ, úgy váltam egyre magabiztosabb „tudóssá”. Ifjúként, feltarisznyázva a helvét hitvallás és a heidelbergi káté nyújtotta alapokkal, szétnéztem a világ vallásaiban. Kétségeim támadtak és kételkedtem, filozófiai okfejtésekbe merültem és okoskodtam. Kedvenc időtöltésem volt a metrókijáratok előtt a Krisna-hívőkkel vitatkozni. Krisztus katonájának hittem magam, aki érti is, amit olvas, és nem volt bennem egy csöppnyi alázat sem. Nem fogtam fel, hogy nem elég érteni, érezni is kell. Néha vergődések és erős kétségek között eszembe jutott édesanyám és nagymamám feltétel nélküli hite és megkeseredett a számban a tudás fájának gyümölcse. Először irigység, majd sóvárgás fogott el, majd egyre erősebb késztetés, hogy valóban befogadjam Krisztust. Életem onnantól megváltozott, és utólag ennek a változásnak minden mozzanatában felfedezem azt, hogy az Úr csodásan működik. Ha feleségemre nézek most, eszembe jut: nem véletlen volt az, hogy harminc évvel ezelőtt – a Kárpát-medence két ellentétes szegletéből érkezve – Németh Géza bácsi Erdélyi Szabadegyetemén megismerkedtünk a Ráday utca 28-ban. Ha a gyermekeimre nézek, hangosan ki is mondom: íme a bizonyíték arra, hogy ez nem lehet véletlen, hiszen ti megszülettetek. Nem véletlen az sem, hogy huszonkét év után Békásmegyerről Sülysápra költözve a rákoskeresztúri gyülekezet lett az új testvéri közösségük. Mindez nem véletlen, hanem az Úr csodás ajándéka, amiért csak hálával leborulni tudok előtte. Immár harminc éve könyvtárosként dolgozom az Országos Széchényi Könyvtárban. A jó könyvtáros jelmondata ez: kételkedem, tehát vagyok. A világ fejedelme által irányított szemfényvesztésre és manipulációra épülő információs társadalmunkra ez hatványozottan igaz. Minden adatot, minden ismeretet át kell szűrni, ellenőrizni kell több forrásból is. Én már majdnem mindenben kételkedem, csak egyben nem, a Bibliában.

“Az Isten útja tökéletes, az ÚR beszéde színigaz. Paizsa mindazoknak, akik hozzá menekülnek.” (Zsolt 18,31)

 

Útravaló:  A Lélek gyümölcse pedig: szeretet… (Gal 5,22)

(Borítókép: J.L.)