Kitörés

Zsolt 32, 1-5

1 Dávid tanítókölteménye. Boldog, akiek hűtlensége megbocsáttatott, vétke eltöröltetett. 2 Boldog az az ember, akinek az ÚR nem rója fel bűnét, és nincs lelkében álnokság. 3 Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett. 4  Mert éjjel-nappal rám nehezedett kezed, erőm ellankadt, mint a nyári hőségben. (Szela.) 5 Megvallottam neked vétkemet, bűnömet nem takargattam. Elhatároztam, hogy bevallom hűtlenségemet az ÚRnak, és te megbocsátottad bűnömet, amit vétettem. 

Sok évvel ezelőtt írtam le ezt: “Isten elől menekülve, vétkezik az ember, vagy Istenhez menekül a bűnből – csak ezt a két utat futhatja a lélek, vagy egyik az irány vagy a másik. Nem meri a bűnös szív keresni a Szent Istent – és mivel nem megy közel Hozzá, tovább vétkezik; így aztán nem meri a bűnös szív keresni Istent… Ördögi kör, melyből az egyetlen kitörés a bűnbánat, Isten közelségében.”

Átéltem. Sokszor.  Tudom, hát. Az ördögi körből ki kell törni. Kimondani. Fájva, félve, mégis bízva, hogy boldog ember az, aki megvallotta, mert annak megbocsáttatott, mert annak nem rója már fel az Úr.

A néma száj, a menekülő lélek, az elhallgatás, a ki nem mondás, az elfojtás, a “majd megoldódik”, a “kibírom” megbetegít és megöl – általában is, hát még a vétkek ügyében! Az elhallgatott bűn felemészt – a csontjainkig hat.

Nálunk nincs papnak elmondott kötelező gyónás. De van egyetemes papság: valljátok meg egymásnak bűneiteket, olvassuk Jakab levelében. Tesszük?; Elmondhatjuk magányos imában Istennek. Tesszük? Őszintén, mélyrehatóan, igazán, rendszeresen?

Imádság: Istenem, Hozzád menekülök a bűnnel terhelten, tisztíts meg, segíts kitörnöm a rabságából – add látnom, ami nem Teszerinted való az életemben, és szabadíts meg azoktól!

(S.Z.)

Fénykép: Sóskuti Zoltán