Imakérés, hála, dicsőítés

Zsolt 50, 14-15

14 Hálaadásodat áldozd az Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! 15 Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.

Sokszor mondtam már: vannak mélyen szívünkbe vésett Igék. Nekem ilyen áldott mondatok ezek.

A megtérésem fontos része lehetett egy evangélizáció az akkor éppen 50 éves Újpest-Újvárosi Gyülekezetben – ekkor Gyökössy Bandi bácsi stílusosan az 50. Zsoltárt tárta elénk – így megjegyeztem. Már nem tudom, mit mondott akkor róla, de tudom, hogy mélyen megszólított és megváltoztatott. Onnantól ezek a sorok imámmá, énekemmé lettek az iskolában, ezzel kértem Istent nehéz számonkérések előtt. 

Olyan mélyen bennem maradt: és te dicsőítesz engem! Ahogyan nem azzal kezdődik a kérő ima, hogy hívj segítségül, hanem előtte hálával áldozz az Úrnak és teljesítsd fogadásaidat – úgy nem is azzal végződik, hogy meghallgat, teljesíti, hanem azzal, hogy dicsőítem Őt. 

A dicsőítés nem ugyanaz, mint a hála. A hálát valamiért adunk. Dicsőíteni Istent azt jelenti, hogy Őt Önmagáért szeretjük és Neki örülünk, Rá fókuszálunk, Önmagunkon túllépve, túllátva, szinte megfeledkezve magunkról. Miért tartozik ez a kéréshez? A hálát értjük talán. Azt is, hogy engedelmes életet kell élnünk, igyekezve tartani szavunkat Istennek. De a dicsőítés hogy kapcsolódik hozzá?

Isten maga buzdít, hogy kérjünk tőle. De többet is akar adni: Önmagát. Mert nem akarja, hogy csak használjuk Őt, hanem annak örömével, amit ad, hív a Vele való kapcsolatba, “szerelembe”: a dicsőítés ennek a kifejeződése. Mennyi “szerelmes” szava, tette van felénk Istenünknek, hát mi miért fukarkodnánk szeretetünk, csodálatunk, “szerelmünk” kifejezésével Őfelé?

Imádság: Eléd hozom, Atyám, szükségeim, kérlek, segíts; Eléd viszem hálámat a sok jóért; Eléd tárom szívem, Rád vágyakozom igazán – csodállak, imádlak, azért, Aki Vagy! Ámen!