ÉLJ!

Zsolt 30

1 Zsoltár, templomszentelési ének. Dávidé. 2 Magasztallak, Uram, mert megmentettél. Nem engedted, hogy ellenségeim örüljenek bajomon. 3 Uram, Istenem, hozzád kiáltottam, és meggyógyítottál engem. 4 Uram, kihoztál engem a holtak hazájából, életben tartottál, nem roskadtam a sírba. 5 Zengjetek az Úrnak, ti, hívei, magasztaljátok szent nevét! 6 Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme. Este szállást vesz a sírás, reggelre itt az ujjongás. 7 Míg jó dolgom volt, azt gondoltam: Nem tántorodom meg soha. 8 Uram, kegyelmedből hatalmas hegyre állítottál. De mikor elrejtetted orcádat, nagyon megrettentem. 9 Ekkor hozzád kiáltottam, Uram, és így esedeztem az Úrhoz: 10 Mit használ neked a vérem, ha leszállok a sírgödörbe? Hálát ad-e neked, aki porrá lett, hirdeti-e hűségedet? 11 Hallgass meg, Uram, kegyelmesen, légy segítségemre, Uram! 12 Te pedig gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. 13 Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem! 

Én még élni akarok! Még annyi mindent látni akarok. Még annyi mindent ki akarok próbálni. Hát nem érted, Te, Te hatalmas Isten, én még igazán élni akarok. A kezemben az élet, amit Tőled kaptam, a tehetségem, a képességeim, a lehetőségeim, látod, megy ez, mint a karikacsapás! Látod, én nem tántorodom meg soha. Látod? Élni akarok, és élni is fogok! A magam ura vagyok!

Jajj, Uram! Még sincs teljesen kezemben az életem. Magamat se ismerem igazán, félek. Félek, hogy mit hoz a holnap, félek, hogy nem tudom kezelni, félek, hogy ehhez kevés vagyok. Félek, hogy a tulajdon testem fog legyőzni engem, félek, hogy a betegség erősebb lesz nálam, félek. Már tudom, hogy mindent ajándékképen kaptam és most félek, hogy nem lesz időm hálával élni az életem! 

Most élek igazán. Uram, Istenem, Te adtál nekem életet, és Te adtad vissza nekem az életem! Akkor újítottál meg, amikor már azt hittem, elveszett minden! Nem akarom elfelejteni, mit tettél velem Uram! Megengedted a mélységet az életemben, hogy észrevegyem önigazultságom mélységét, melybe kerültem! Szabadon élve is nagyobb rabságban voltam, mint nyomorúságom börtönében, mert szolgámnak hittelek Téged, az élet Urát! Nagyobbat nem is tévedhettem volna, legfőbb bűnöm ez! Bocsáss meg Istenem! Mikor elvesztettelek, az életet vesztettem el, csak még nem tudtam róla. Nyomorúságom visszafordított Hozzád, minden mélységnél mélyebb a kegyelmed! Ezért zengek szüntelen hálaéneket Neked! Élek, mert élek többé nem én, hanem TE élsz bennem!

 

Életveszélyes betegségből való gyógyulás utáni egyéni hálaének lett a közösség éneke, a templom újraszentelése okán, mert Izráel szinte a sírból kelt új életre. Egyénnek és közösségnek is csak Isten adhat új életet! Ha már otthon kell maradnunk, a bezártságban vajon hányakat hív újra és újra, az igazi szabadságra Isten? És ha már miénk ez a szabadság, reggel mit öltünk magunkra, a gyászruhát vagy hagyjuk, hogy örömbe öltöztessen Ő, aki Jézus Krisztussal együtt, mindent nekünk ajándékozott?

 

Imádság: Istenünk, hadd tekintsünk rád a bezártságban is! Hadd tekintsünk Rád, Aki az életet adta, Aki az életét adta, Aki az új életet adja! Hadd dicsérjünk mindezért, a már megélt gyógyulásokért és az eljövendőkért is! Ámen

 

(J.L.)

Kép: Jani Lívia