Remélj!

Zsolt 39.

1 A karmesternek, Jedútúnnak: Dávid zsoltára. 2 Ezt határoztam: vigyázok szavaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom számat, ha gonosz ember kerül elém. 3 Néma voltam, szótalan, hallgattam, de ez nem volt jó, fájdalmam kiújult. 4 Szívem fölhevült bennem, míg sóhajtoztam, lángra lobbantam, nyelvemmel beszélni kezdtem: 5 Add tudtomra, Uram, életem végét, meddig tart napjaim sora, hadd tudjam meg, milyen mulandó vagyok! 6 Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. (Szela.) 7 Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. 8 Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem! 9 Ments meg az ellenem vétőktől, ne engedd, hogy a bolondok gyalázzanak! 10 Néma maradok, nem nyitom ki számat, hiszen te munkálkodsz. 11 Vedd le rólam csapásodat, elpusztulok sújtó kezed alatt! 12 A bűn miatt büntetéssel fenyíted az embert, tönkreteszed szépségét, mint a moly. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember. (Szela.) 13 Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj segélykiáltásomra! Könnyeim láttán ne légy néma, mert jövevény vagyok nálad, betelepült, mint minden ősöm. 14 Ne nézz rám haraggal, hadd viduljak föl, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé.

 

Vírus. Elengedés. Elmúlás. Gyász. Milyen vigaszom lenne, ha a halált a végállomásnak hinném? Miben reménykedhetnék, ha látva az emberi élet törékenységét, nem kapaszkodhatnék az örömhírbe, Krisztussal boldog folytatás vár rám? Mennyivel egyszerűbb és mennyivel nehezebb így!

A zsoltáros még nem ismeri a feltámadás útját. Számára az itt és mostban, a mindenkori jelenben kell, hogy kézzelfoghatóvá váljon Isten szabadítása, ami nélkül elveszett az élete, ami nélkül nincs tovább. Azt is mondhatnánk, hogy patthelyzetben van: a jelene nyomorúságos, a jövője kilátástalan. Hiszen mit tehetne? Már nem panaszkodik, már nem szitkozódik, már nem mondja ki a fájdalmát – érzi csak. A hallgatással nem múlik szenvedése. Isten előtt állva csak a nyilvánvalót mondja ki: mulandó vagyok, csak a végességem végét nem látom előre. Így hát marad a tudás, minden látszat ellenére Isten munkálkodik, s ha nem tenné, sem mondhatna semmit se, hiszen a zsoltáros sem tökéletes, bűnös ember, Isten bűne miatt joggal súlythatja bármivel. Patthelyzet. Emberekre fölöslegesen panaszkodna – Isten kezében vannak. Istenre nem panaszkodhat – nem ér fel Őhozzá. Marad tehát a hit, a hit a könyörülő Istenben, aki visszaadhatja az egészségét, örömét, a teljes életet. Ez a hit, ami élet-halál határán is kitart, nem egy utolsó, gyenge szalmaszál, hanem az elszakíthatatlan kötelék, ami az Élethez láncol.

Már látom a feltámadást – az eljövendő fájdalommentes, boldog, teljes Isten országát. Közben látom, az itt és most fájdalmát, félelmét, töredékességét. Látom, hogy nem szűnnek betegségek, hogy nincsenek kontrollvizsgálatok, hogy nem végeznek el tervezett műtéteket. Látom, hogy határhelyzetekben teljességgel tervezhetetlen az élet. Patthelyzet. Emberekre fölösleges panaszkodni – Isten kezében vannak. Istent nem szoríthatom sarokba – a saját szívem is érzi bűnei súlyát. Patthelyzet. Az itt és mostban, a hiábavalóságban, a tehetetlenségben van-e még reményem? A mégis könyörülő, a mégis éltető, a mégis élő Úrban úgy, hogy könyörületért, éltető erőért, védelemért, teljes életért – egész-ségért kiáltsak, mint aki tudja, jövevény csupán e földön, de e föld is Istené? Uram, ha nem tennéd is, csak Hozzád jöhetek!… Uram, könnyeim láttán ne légy néma!

Imádság: Krisztusom, nincs erőm lépni! Lépj hozzám! Krisztusom, nincs erőm kérni! Kérj helyettem! Krisztusom nincs erőm! Légy gyengeségemben erősségem! Krisztusom, nincs bennem élet! Élj bennem! Ámen

(J.L.)

Kép: Jani Lívia