90. zsoltár

„Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!  A halandót visszatéríted a porba, és ezt mondod: Térjetek vissza, emberek! Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel. (…) Elmúlik minden napunk haragod miatt, úgy elmúlnak esztendeink, mint egy sóhajtás. Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.  Ki tudja, milyen erős haragod, és milyen félelmetes felháborodásod?  Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! Fordulj hozzánk, Uram! Meddig késel? Könyörülj szolgáidon! 

(…) Legyen velünk Istenünknek, az Úrnak jóindulata! Kezeink munkáját tedd maradandóvá, kezeink munkáját tedd maradandóvá!”

 

Ahhoz, hogy le tudjam festeni a bútorlapot, meg kell csiszolnom. A szépen lakkozott felület karcolódik a kezem alatt, érzem, hogy szinte fáj a fának. Közben eszembe jut, aki hajdanán készíthette ezt a bútort. Biztos szép volt mikor új volt, nem ilyen ütött- kopott mint most. De megvan, kezének munkája még megmaradt, és most talán az én kezem alatt megújul. 

Hiszen ezért dolgozunk, élünk, hogy kezeink munkája, mindaz, amit eddig felépítettünk megmaradjon: az otthonunk, a családunk, gyermekeink, értékek, amiket létrehoztunk, ami már belőlünk, általunk is lett, legyen még, és gyönyörködhessünk benne. Ez mélyen hajt hívőt és hitetlent. Valami ősi emberi ösztön ez: létrehozni, alkotni, dolgozni valamin. Aztán jön egy járvány, egy haláleset, egy baj és kezünk munkáját olyannak látjuk, mint a kártyavár. Szinte amiért dolgoztunk „hiábavaló fáradtságnak” tűnik. Gondolatban gyorsan el is jön az élet vége(ssége) ilyenkor, annak értelme. Mert életünk végén már nem is emlékszük majd arra, hogy kínlódtunk meg valamikor a betevő falatért, vagy a gyermekeink első éjszakáira, a verejtékes munkára amikor tettük, csináltuk a dolgukat rendületlenül. Mert mindez eltűnik. Számít ez akkor? Ha ennyire könnyen semmivé lehet, van értelme egyáltalán? Ha egyetlen pillanat alatt bármikor megváltozhat az élet alattunk, elég egy rossz mozdulat az autóban. Mikor rájövünk valójában semmilyen ráhatással nem vagyunk mindarra, amiről azt hittük mi csináljuk, mert a világ másik végén valaki beteg lett, és ez felszámolja itt a mi életünket is. 

Ahogy nézem a fát mikor festem, látom, ahogy a zománcfesték belefolyik mélyen minden erezetébe, szívja magába, és szépül tőle. Ahogy feljött a lakkozás, a csilli-villi fényes felület, már nem folyik meg rajta a festék, hanem hatni kezd rá, átalakítja, részévé lesz. Eszembe jut róla a saját szívem: ahogy egy-egy kiszolgáltatottság, nehézség felszicsolja, és lekopik a máz mindig visszaemlékezik: „Te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre. Mielőtt hegyek születtek, mielőtt a föld és a világ létrejött, öröktől fogva mindörökké vagy te, ó, Isten!” Olyankor minden hajszálerébe végig fut a tudat: Miden elmúlik, de egyúttal minden az Ő keze munkája, és minden ebben a kézben van. Az Ő munkája maradandó, az enyém elmúlhat, de amit bennem kimunkált nem. Amit általam végzett megmarad, és talán belőle egy darab én is. Mert Ő volt mindig a hajlékom, az otthonom, mert kezének munkája vagyok. Ez már a sokadik költözésem. De most jó emlékezni, hogy Ő volt az otthonom, még a Föld előtt is, még Budapest előtt is, még az anyaméh előtt is. És mikor ez a leheletnyi időm már itt nem is látszik, azután is. 

(S.B.B.)