– 35 –
Gondolkodtató: Mi hoz számomra felüdülést a mindennapok során?
Hangoló: A föld széléről kiáltok hozzád, mert elepedt a szívem. Vezess el engem a kősziklára, mert az igen magas nekem! Ámen
… tágas térre állítottad lábamat. (Zsolt 31,9b)
Tágas térre állítottad a lábamat. Isten gyermekeinek ez a szabadság adatik: körülményeinktől függetlenül átélhetjük azt, hogy van távlata az életünknek, hogy lélegzethez jut a lelkünk, mert a Lélek éltet bennünket. A Szentlélek az, aki igaz hit által Krisztusnak és Krisztus minden jótéteményeinek részesévé tesz, vigasztal, és velem marad örökké. (l. HKT 53. kf) Ő az, aki mindazt a tudást, ismeretet, amit Istenről szerzek, átélhetővé teszi számomra, aki megtanít élni Vele. Azonban ez a szabadság, amit Krisztusban elnyerek nem magától értetődő. Sokszor viszzahúznak a beidegződéseim, a szokásaim. Hát Téged? Voltál-e már úgy, hogy két dolog közül választhattál: a biztos, ámde kiismert rossz és az ismeretlen, ámde lehetségesen jó megoldás közt és Te mégis a megszokottat választottad? Amikor elkezdjük egy „dobozban” élni az életünket, amikor a korlátok közé szorulunk, amikor sokféle feszültség vesz körbe bennünket, akkor sokszor félünk kockáztatni. Félünk, hogy még rosszabb jön, mint ami volt és ezért inkább nem mozdulunk. Istennel kapcsolatban is ingadozhatunk: merjünk-e a semmibe lépni vele? Merjük-e elengedni a sebzett, az áldozat, a szenvedő vagy pont, hogy a magabiztos, az örök érdekérvényesítő, a csodálatraméltó identitásunkat azért, hogy valóban ne csak az eszünkkel tudjuk, hanem a szívünkkel is – Isten gyermekei vagyunk? Merjük-e vállalni annak a kockázatát, hogy Isten nem a körülményeink megváltoztatásával állít bennünket tágas térre, hanem minket formál át a körülményeink közepette?
Ahogy Ákos énekli: „Döntened kell, mi a fontosabb / Megnyisd vagy őrizd önmagad / Csak félig él, aki nem szabad / A rabok szíve megszakad”… Krisztusban szabad vagyok. Amire vágyom, az már az enyém. A tágas tér itt van előttem. Kérem Istent, hogy tanítson ezzel a szabadsággal élni?
(J.L.)
Visszhangzó
Tükröződő
Janiné Sándor Kincső vagyok, a gyülekezet teológus. Lelkészgyerek vagyok, így mondhatni az anyatejjel együtt kaptam az Isten dolgairól szóló tanítást is. Istennel való kapcsolatom mindig is az úton járás és a folyamatos tanulás jegyében jelent meg. Ahogyan egyre többet megtudtam Istenről, úgy formált át szeretetével. A nevemből már ki is derült, hogy a gyülekezethez először a Jani családon keresztül kapcsolódtam és ma már a Rákoskeresztúri Gyülekezetet mondhatom (küldő)gyülekezetemnek.
A tanulási utamon Isten most épp a szabadságról tanít, hív a benne lévő szabadságra a Lélek által, egy még közelebbi kapcsolatra a Szabadítóval. „Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk.” (Róm 8,15-17)
A hívő életben is ezt tanulom, a szabadságot. Mert könnyű elkényelmesedni és a szürke hétköznapok megszokásaiba belefásulni és akár a rosszat is elfogadni általánosnak. De nem elégedhetünk meg ennyivel, mert Isten sokkal többre hív ennél, a szabadságra.
A gyülekezetnek Ézsaiás szavait üzenem, melyben Isten szabadításáról beszél. „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézs 41,10)
(Borítókép: J.L.)