– 40 –

Gondolkodtató: Mi az a tettem, amit már szinte abban a pillanatban megbántam, de a szégyen súlyát még mindig érzem?

Hangoló: Jusson hozzád imádságom, figyelj esedezésemre! Ámen

Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! (Jn 21,15)

Simon, Jóna fia… Ebben a névben ott van, mindaz, amit Péter gondolhat magáról. Ennyi vagyok és csak ennyi. De Jézus pontosan tudja ezt, hiszen ott van vele szemben és így teszi fel a kérdést: szeretsz-e engem? Nem azt feszegeti, hogy miért vagy itt? Nem azt, miért tagadtál meg? Nem azt, hogy hova lett a bátor hitvalló… csak az érdekli, mi van a szívében. Háromszor hangzik ez a kérdés. Mire Péterből felszakad, hogy de hát te mindent tudsz, te tudod… tudod, hogy milyen utat jártam be és tudod, hogy szeretlek. Tudod, hogy ki vagyok. Átlátsz rajtam vagy inkább belém látsz. Már nem akarja a maga igazát bizonygatni, már nem heveskedik, nem magyarázkodik. Csak vár. Jézus megerősíti a korábbi szavait, feladatot bíz rá.

Jézus mindent tud. Akkor azt is tudta a kezdetektől, mi van Péter szívében. De neki kellett kimondani! Péternek meg kellett értenie, hogy Jézus a teljes történetét, őt magát egészen ismerve szeretné még mindig, hogy a tanítványa legyen! Mennyire megdöbbentő, abszurd ez a szeretet! Előtte áll Jézus, akit letagadott, akit nem ismert fel, akinél „jobban akarta tudni” a dolgokat, aki mégis az életét adta érte… és most is, mindezek után is, Jézus indult hozzá! És Jézus kérdezi: szeretsz-e?

Ez a kérdés, a nagy kérdés, azóta is: szereted-e? Mindenkinek más a története. Más utat jártunk be Jézussal is. Más az a név, ami az egész történetünket magába foglalja… más és más dolog, esemény miatt állunk meg szégyenkezve: már megint itt tartok. De Jézus tőlünk is ezt kérdezi: szeretsz-e? Mert az életét adta miattad és miattam. Elfogadod-e, tanítványként is, régóta az úton járva, hogy a kegyelem még mindig kegyelem? Elfogadod-e, hogy nem fogod kiérdemelni, mégis élhetsz vele és élhetsz belőle? Szereted-e Jézust? Mert bármi történt szabad szeretned Őt!

(J.L.)

Visszhangzó

Tükröződő

Csörögi Gábor vagyok. Tán tíz-tizenegy éve lehetett mikor először betértem párommal a templomba. Újév első napja volt. Nem tettem fogalmat, hogy eztán megváltozom, és mostantól így, meg úgy fogok élni, de igazán… Csak csöndben felkuckóztunk a karzatra, és azóta is ott ragadtunk. Miért? Ki tudja? Csupa apró, észrevétlen dolog, melyeket csak az idő tesz láthatóvá („Kidől a fa, messze hallik. Nő az erdő, ki hallja?”). Mi vagyunk a párommal, akik egyfolytában táncot tanítanak a gyülekezeti eseményeken. És persze még a mesék, Karácsonykor, Húsvétkor, alkalom adtán. Lélektől, lélekig, kortalanul.

Akkor ezt mondta Isten: Alkossunk embert a képmásunkra, hozzánk hasonlóvá:

Hasonlóvá? Miben? Olyan a füle, az orra, a haja mint nekem, vagy bármelyikünknek? Hisz a semmiből teremtett. Test szerint ez így nem lehetséges. Akkor marad a lelkem. Ízlelgetem a gondolatot. A lelkem Isten képmására teremtetett. Innentől kezdve ez egy életre szóló utazás kívül, s belül. Meglátni a körülöttem lévőkben az apró, mindennapi csodákat. S meglelni magamban ezek tükörképét. Ugyanaz a teremtett lélek dolgozik bennem, benne, s mindahányunkban. Ha hagyjuk. Ez a hagyjuk a legnehezebb. Kifogás, lelemény mindig akad. S a meglelt isteni lélekdarabka – mint a hajnali köd – volt, nincs. Keresem hát, véget nem érőn. De nem lelem, ha magamnak akarom. Nem így működik. Fura egy tulajdonsága van. Annál erősebb, minél inkább rezonálni tud egy „képmásával”.

Ezerfélék vagyunk. Másként gondolkodunk, más a véleményünk, másként élünk, másként nézünk ki. Egy dolog közös bennünk. Isten képmása. Nehéz út a keresése. Mindig könnyebb ítélkezni. Egyén, vagy csoport felett. Mert ők mások, nem olyanok mint én. Pedig – és ezt sokszor nagyon nehéz elfogadni – a teremtett világ sokszínűségében bizony helye van a feketének is.

Hát ez az a lecke, melyet folyamatosan tanulok a Gyülekezetben Istenről, Istentől.

(Borítókép: J.L.)